(Beevezés a szépirodalomba)
Ahol a Gangesz megtér az Óceánba,
van egy rakodópart, láttam.
És rajta egy asszony, ki a nagy folyót
tisztára mossa. Elhiszed nekem?
És azt elhiszed, hogy sorsabbak itt a könnyek,
fehérebbek a csöndek,
és feketébbek a zongorák?
Gyönyörű kétkedésünk a törvény,
mint a szóbeszéd, olyan: mindenki elhiszi, de senki se látja.
Az útburkolati jeleket is a láthatatlanok festik, és
a rögeszme-barikádok fölött átrepül a gondolat-drón.
Mikor a cethal fölúszott velem, s kiköpött a Hortobágyra,
úgy hevertem ott, mint a rongy, de a szél lefújta rólam
bűzét nyálkás börtönömnek, és talpra álltam.
Aztán elvegyültem és medreim kivájtam.
Körmöm alá ment az anyaföld, mintha tüske volna.
Nagyon fájt, és én is fájtam a földnek.
Vagyok a Duna és a Gangesz,
a Tisza és a Szajna,
az idő árja, és a tér zsidója,
úr vagyok már százezer éve, milyen jó hát,
hogy hozzá nagy szívem van, az egész
világot belerejtem, s amikor írok, kitárom azt.
De miért van, hogy foglyul ejt saját szavam?
Miért sikoltoznak legbelül az adminok?
Legfrissebb hozzászólások