Élt egyszer egy gazdag molnár. Volt neki egy tyúkocskája, aki mindig éhes volt, mint a molnár tyúkja. Ezt a tyúkot olyan ésszel áldotta meg a teremtő, hogy mindent megjegyzett, amit a molnár mondott. Bizony még a molnár se tudta, hogy milyen okos tyúkja van. Nem is tudhatta, hisz nem tudott tyúknyelven. A molnár egyszer elmesélte egy legénynek az Örzsike-lapos titkát. De én nem attól a legénytől hallottam ezt az érdekes történetet, hanem a tyúktól. Amikor a malomban jártam búzát őröltetni, ez a kis tyúk kotyogta el nekem, amíg várakoztam az udvaron. Mert a tyúkocska akkor már kotló volt. Elkotyogta, hogy a múlt évben annyi eső esett errefelé, hogy ahol az ég és a föld összedörzsölődik, a bukókacsának is a víz alá kellett buknia. Aztán negyven nap után elitta a vizet a föld, de az Örzsike−laposból halastó lett.
Az Örzsike−lapos valójában ördöglyuk volt, a föld jobb orrlyuka. A bal orrlyuk a cidrusfától úgy hetvenhét lépésnyire lehetett. Elnyelt az már vagy hat négyökrös szekeret is.
Nade nézzük csak, mi történt egy éjjel az Örzsike-laposban?
Az történt, hogy pont éjfélkor, és pont ebből a laposból, fekete paripán, elővágtatott a halál. Hát nem megbotlott a lova az egyik elásott kincsesláda sarkában! A halál ijedtében elkezdett hadonászni a kaszájával, de olyan ügyetlenül, hogy levágta a lova fejét. Örültek a holt−dunai meg a Tarsi utcai boszorkányok! Tudták, hogy a ló patkója igazi talizmán, még a lucaszék ellen is hatásos. Márpedig attól féltek a legjobban! Futottak is gyorsan, leszedték a négy patkót a ló patáiról, gönceik alá rejtették, és már el is tűntek. A lótetemet meg megették a szegény cigányok. Jól jött nekik nagyon, mert már napok óta csak éhkoppot nyeltek.
A halál szégyellte, hogy ilyen bugyuta módon leölte a saját lovát. Pedig egy tüdőbeteg kisfiúért indult el lóháton. Mit volt mit tennie, gyalog ment tovább, így hát késett is vagy fél napot.
A gyerek anyja sírva rimánkodott:
– Kegyelmezz a fiamnak, halál, hiszen alig múlt tízesztendős szegényke!
– Hát a kutyazsírt kipróbáltad−e rajta? – kérdezte a halál.
– Ha adsz egy hetet, azalatt biztosan kipróbálom – felelte a fiú édesanyja.
A halált azonban nem volt könnyű levenni a lábáról.
– Adok egy napot – próbált kegyetlen lenni, mert hát kegyetlennek ismerték az emberek.
– Kérlek, halál, adj egy hetet! – rimánkodott az asszony.
A kisfiú, szegény, lázasan feküdt az ágyában.
A halál meg gondolkodott. Vagy fél óráig gondolkodott, mígnem megszólalt:
– Na jó, most az egyszer. De meg ne mondd senkinek! Adok egy hetet.
Az asszony hálálkodni akart, de a halál már kisurrant az ajtón. Elment egy százéves nyanyáért, hiszen ő nem válogat, tartja a néphit errefelé. Meg hát, úgy gondolta, ha már itt van a faluban, ne menjen haza üres kézzel.
A kisfiú édesanyja már másnap beszerezte a kutyazsírt. Egy hétig kenegette vele a fiú könyökét meg a talpát. Egy hét után kutya baja sem volt a legénykének!
Hát ahogy meggyógyult, mi jutott eszébe ennek a legénykének? Kileste, hogy mikor jön elő megint a halál az Örzsike-laposból. Éjszaka volt, pontban éjfél, péntek, tizenharmadika. Amikor a halál, új fekete lován elővágtatott az Örzsike-laposból, átszaladt előtte a Jeszenák Mari két fekete macskája. A halál megint úgy megrémült, hogy hadonászni kezdett a kaszájával, de megint olyan ügyetlenül, hogy levágta a lova fejét. Ettől olyan mérges lett, hogy mérgében elhajította a kaszáját. Erre várt csak a fiú. Gyorsan kicserélte a kaszát a sajátjával.
– Megállj, te fiú! – kiáltott rá a halál.
De a fiú olyan gyorsan futott, hogy a halál nem tudta utolérni. Lova meg nem volt megint, hiába.
A fiú már rég otthon volt, amikor a halál a házukhoz ért.
– Érted jöttem, te fiú, gyere, viszlek a másvilágra! – fenyegette a legénykét. – De előbb add vissza a kaszámat!
A fiú azonban nem ijedt meg a saját árnyékától. De a haláltól sem!
– Nem megyek én sehova. Inkább te mégy a Kiskereki−dűlőbe, rozst kaszálni – felelte bátran. – Viheted marokszedőnek a boszorkákat is, akik most lopják le a patkót a megboldogult lovad lábáról. Ha nem mégy, eltöröm a kaszádat, s nézhetsz más mesterség után, vagy levágom vele az ujjaidat, s megveszik a Ravasz utcai zsiványok világítólámpásnak a barlangjukba, amelyik a kápolnától egészen az elsüllyedt Ilka váráig vezet.
Hej, gondolta a halál, ennek fele se tréfa. Ezzel a legénykével nem lesz könnyű elbánni! És ha valóban eltöri a kaszáját?
– Na jó – motyogta maga elé -, a mozgás egészséges, hát elmegyek aratni. A boszorkákat is elviszem marokszedőnek. Dolgozzanak meg a patkókért!
Aratott is a halál becsületesen. Jól megizzadtak a boszorkák is! Három napig tartott az aratás, addigra a halálnak feltört a tenyere.
A munka végeztével ment egyenesen a fiúhoz és annak édesanyjához. Így szólt az asszonyhoz:
– Én jó voltam hozzád, asszony. Mondtam, hogy segít a kutyazsír. Meghosszabbítottam a fiad életét. Hanem most már elég volt! Nem kegyelmezhetek neki tovább, hisz a kaszámat is ellopta! De kössünk egyezséget. Fölteszek három kérdést. Ha jól válaszol a fiad a kérdéseimre, száz évig békén hagyom, ha nem, vele együtt téged is elviszlek. Hisz úgyis tudom, hogy elemésztene nélküle a bánat.
A szegény asszony úgy megijedt, hogy csak úgy reszketett. Még a fogai is vacogtak.
De a fiú így szólt:
– Halljam azokat a kérdéseket!
A halál kihúzta magát, hogy csak úgy ropogtak a csontjai, és föltette az első kérdést:
– Mit mondott a cigány, amikor akasztani vitték?
– „Ez a hét is jól kezdődik!” – vágta rá a fiú.
– Helyesen válaszoltál, de most jön a nehezebb – mondta a bajsza alatt mosolyogva a halál. – Ha tíz verébből kettőt lelövök a parittyámmal, hány veréb marad?
– Ez egyszerű, nem olyan, mint amit a Herkópáter sem tud. Kettő, mert a többi nyolc elrepül a zajra – felelte a legényke.
– Jól válaszoltál, de az utolsó kérdésre biztosan nem tudsz megfelelni. A múlt héten helyetted egy százéves mamókát vittem magammal. Mik voltak az utolsó szavai?
– Hát mivel részt vett a rosszul alakuló, majd jól végződő tót lakodalomban, azt mondhatta, hogy nem baj, kialakul ez, mint a pitvarosi menyegző.
– Hát ezt meg honnét tudod? – kérdezte nevetve a halál.
Erre már nem felelt a fiú, csak rejtelmesen mosolygott.
– Akkor száz évig nem jössz értünk, igaz? – kérdezte az asszony örömmel.
– Az ígéret – ígéret! Állom a szavam! – felelte a halál. – De annyit azért megérdemlek, hogy visszakapjam a kaszámat!
A fiúnak nem volt ellenvetése, kaszát cseréltek, majd elbúcsúztak.
Ez hát az Örzsike−lapos és a molnár tyúkocskájának a titka.
A legényke és az édesanyja tényleg száz évig éltek. Közben persze megnősült a fiú. Okos feleséget választott magának. Szerették egymást, boldogan éltek, meg is gazdagodtak. Még házőrző kutyájuk is volt! De nem lett belőle se szalonna, se kutyazsír.
Szilaj csikó, gebe ló, így mesélte el a kotló.
Ha valamit nem értesz, ezt az okos kotlót kérdezd.
***
Fellinger Károly további alkotásai a Lenolaj.hu oldalán.
*
Fellinger Károly Ilka vára című mesekönyve megrendelhető itt.
Fellinger Károly Csigalépcső – Válogatott gyermekversek című kötete megrendelhető itt.
Legfrissebb hozzászólások