Kőrös László: Ezt tudom felhozni Dürer mellett

— valakinek, aki nem szereti —

Az, hogy vajon szeretünk-e egy művészi életművet, olyasféle, ahogyan egy másik emberhez – mondjuk egy színészhez – viszonyulunk. Vannak, akikhez a viszonyunkat a „ránézni és megutálni/megszeretni” pillanata határozza meg, mások a műveikkel való találkozások során szerzik meg vagy veszítik el vonzalmunkat.

Én ezt a németet mindig is szerettem, Te pedig most sem szereted, vagyis tapintatlansággal volna határos, ha most jól ideírnám, miért nagyszerű Dürer – tekintettel arra, hogy legszentebb jogod minden fényezés után is nem szeretni.

Inkább csak sorra veszem azokat a dolgokat (azokat a dolgait), amiért őt is, a műveit is kedvelem.

Úgy sejtem, hogy sokszor adta meg magát külső kényszereknek és késztetéseknek – ezt tényleg nem szimpatikus benne.

Nehéz eldönteni, külső vagy belső hatás-e, hogy valószínűleg tudta: a német világban ő a legnagyobb, és hogy a külföldi kortársak közül is kevesen mérkőzhetnek vele. Gondolom, hogy mindkettőt dokumentálni akarta.

Úgy tűnik, mindent megtett, hogy ő legyen a kor legjobb rézmetszője.

Ehhez először is le kellett pipálnia az előző generációhoz tartozó Martin Schöngauert, és ezt az akadályt, azt hiszem, sikerrel vette.

Schöngauer nagyon tudott: „Balga szűz” metszeteit nyugodtan készíthette volna Dürer is.

Már ő is nagyon világi módon ábrázolja a példabeszédbeli lányokat, de ami a második ruháját illeti, hát az elég drapériaszerű, gótikus. Kb. mint angyalának

klepetusa. Az angyal jellemzően (gótikusan) S-alakú, a kezében lévő pálca szalagja pedig színtiszta dekoráció, hasonlít a szövegcsíkokra, amely a középkori szentek szájából kunkorognak elő templomi freskókon.

Persze, mert a középkorban angyalt nem a saját gusztusunk, hanem az Anyaszentegyház elvárásai szerint festünk.

Ez jellegzetes külső kényszer, a művészek ugyanis a legműveltebb paphoz képest is világibb, művészi szempontok alapján dolgoznak.

A rendes angyalnak az ember megörül; ilyen például az én számomra Raffaellónak [] ez a rajza:

(Itt az angyal ugyan szerinted azt mondja, hogy „Vegyél fel!”, de lehet, hogy inkább a kart vezényli.)

A Dürert befolyásoló külső tényezők egyike a reneszánsz szimbolizmus divatja lehetett. Az az érzésem, hogy például a Nemesis-metszetet aligha szeretheted, mert jellegzetesen ilyen, a kordivatnak tett engedmény.

Először is, a kép a vaksors görög istennőjét ábrázolja, amint a világ felett lebegve uralkodik.

Csakhogy ki tudja ezt első blikkre? Kinek mond valamit azonnal a név? A nemezisnek magyarul van ugyan értelme, de az inkább kizárólagosan balvégzet, mert akit elér, annak jaj. Látunk itt egy kissé

hízásnak indult, nem eszményített asszonyalakot ropogósan merev drapériákkal – a felhők is ilyenek! – , egyik kezében nehezen felismerhető kantárral-zablával, a másikban egy fedeles serleggel.

A világszínvonalon dolgozó nürnbergi ötvöstársadalom bizonyára örült az ismerős tárgynak (Dürer, akárcsak anyai nagyatyja és atyja, ötvös is volt) de mit kezdjünk vele mi? Csak feltételezhető, hogy D. véletlenségből Pandóra szelencéjét adta Nemesis kezébe, amelyből – Hésziodosz szerint – a bajokat a világra szabadította.

Dürer eléggé képben volt az ókort illetően, de annyira azért mégsem, hogy a Melancholiára ne MELENCOLIÁt írjon,

vagy hogy Apolló-képére ne egy L-lel írja a tükörírásos címet.

A Melancholián is zavaró a tárgyak bősége, itt sincs egy üresen hagyott négyzetcentiméter. Kb. mint Toldi dolmányán, melyen „a szabó parasztot [aranypaszomány nélküli felületet] nem hagyott”.

Kivétel az ormótlan, ezen a képen barnával megjelölt mértani test, ami annyira értelmetlen, hogy én például éppen ezért szeretem. Alighanem szimbólum, a mester meg a barátai értették, még ha én nem is.

Azért az angyal arca, szárnya és ruhája a legkényesebb igényeket is kielégíti – ez már nem a Schöngauer-féle freskószökevény.

Most következik, hogy miben lelem kedvem Dürernél én.

Először is, hogy rettenetesen, borzalmasan, iszonyatosan tud rajzolni, már tizenhárom éves korában is.

Ez, azt hiszem ezüstceruzával vagy ónvesszővel készült, és ráadásul úgy tűnik, még nem nagyon igyekezett szebbnek mutatni a modellt a valóságosnál.

A virtuozitás további, bár későbbi példái:

Ez a néger lány az akkori portugál király szolgálója volt. Különlegessége okán került képre, de az az érzésem, Dürerünk a világon mindent különlegesnek talált, és el nem tudom képzelni, hogy győzte leképezni azt a rengeteg mindent, ami felkeltette az érdeklődését.

Jól értem, mi érdekelhette ebben a velencei lányban:

Nem tudom, megrendelt kép volt-e (aligha, hiszen másként tudnánk a hölgy nevét), de szemlátomást szívesebben bíbelődött vele, mint szentjeivel és mitológiai nőalakjaival.

Itt nagy gondot fordít a férfi és női testarányok megkülönböztetésére

, azaz a maga megalkotta anatómiai kánon érvényesítésére, de paradicsomi ősanyánk arcát nem mondanám kellemesnek, és a frizuráját se természetesnek. Lehet, hogy a kor szépségeszménye ez a típus volt (l. Nemesist), de el tudom képzelni, hogy nem akarta egy szexbombával ingerelni a publikumot.

Az alkotó amúgy láthatóan vicces kedvében van, mert az édenkerti békét macskával és egérrel érzékelteti. Nyilván ismerte Izaiástól (11, 6-10) a békességben megférő párducot-gödölyét, de így nyilván jobban esett neki. Nekem is.

Lehet, hogy tévedek, de alighanem humora volt! Jakob Fugger „der Reiche” képén például kékkel festette meg a hátteret. Lehet, hogy ez az akkori Európa leggazdagabb emberének kívánsága volt, de a középkori gótikus szabályrendszer szerint a Szűzanya köpenyét vagy portréinak hátterét kellett kékre festeni, ez a szín ugyanis az örökkévalóságot jelképezte. (Ahogyan az arany is.)

Én inkább Dürerre gyanakszom, mert szerintem az egész kép pompásan ki van találva. Az elképesztő vagyonú kapitalista talán odaföstetett volna még magára pár kiló aranyat, vagy valami apró, de beszédes szimbólumot, de ahogy én elképzelem, a Mester azt mondta neki: „Elég lesz, kérem egy cobolygallér, az Ön arca és neve semmilyen további magyarázatot nem igényel”.

Ha így volt, a kék hátteret is elfogadhatta a saját kivételes képességeit egyébként kitűnően ismerő Dürertől, főleg, ha az nem magyarázta meg, mit jelent.

Vagy tudták mind a ketten, valamelyik javasolta, és a másik nem vitatkozott.

Id. Dürer ellenben narancsszín közegben látszik.

Három szín meg egy arc: ezt is jól ki van gazdálkodva.

Különös egyébként, hogy nem tudom határozottan rámondani, hogy szeretettel van megcsinálva. De azért remélem.

Ezt bizonyítaná, ha például tudnám, hogy id. Albrecht apjának hiányzott valamelyik ujja, és ezért a kéz elrejtése. Ki lehetne esetleg deríteni,

(Az én apámnak egy ujjperce hiányzik, az apjának egy egész ujja hiányzott. )

Dürer édesanyja csúnyán kétfelé kancsalított, ezt kép is tanúsítja.

Szerintem a fiú megvívott magával, hogy kiadja-e a mamát az örökkévalóságnak, és győzött benne a művész. Bizonyítani nem tudom.

Tudom viszont, hogy Kodály is, Ady is éktelenül kancsalok voltak, de vagy túlságosan hiúnak születtek, vagy talán nem akadt olyan ábrázolójuk, akit annyira szerettek volna, hogy megengedjék neki e fogyatékosságuk leképzését.

(Ezt talán még át kellene gondolnom.)

Az önarcképeit azért szeretem, mert az első kettőn a nevetségességig ki van rittyentve (mint vőlegény, illetve mint fiatal sztárfestő), de nagyon komoly arcot vág rajtuk, méltósággal viseli a szerencséjét.

A harmadikon (1500-ból) viszont már majdnem komor méltósággal: mindössze a prémet fogja meg, finoman jelezvén: „befutottam”.

Mit mondjak – érzi a figurát!

Van egy puszpángfába faragott éremminta, amely profilban ábrázolja, arról kiderül, hogy orra a valóságban enyhén szólva is merész sasorr volt. (A minta nyomán – de nem alapján, mert szépecskén finomítottak a goromba heftin – ’28-ban elkészült egy Reichsmark is:

Az első önarcképet megröntgenezték, és kiderült, hogy eredetileg az is

szembenéző volt, aztán az ifjú ember mégiscsak vállalta, hogy nem tökéletes a fazonja, de 1493-ban inkább még szépített rajta.

Aztán pedig az 1498-as képen is.

1500-ban viszont már nincs kedve a figurázáshoz-maszatoláshoz, szembefordul, így a valósághoz is hű marad, meg a látvány harmóniájához is.

Az első önarckép, amelyet jegyajándékul festett a menyasszonyának, kicsit vicces.

Egyrészt, mert egy ilyen kép ekkoriban már falut ér, és mint gesztus ezt jelzi: „egy vagyont adok ajándékba, mert ez nálam természetes”.

Másrészt, mert a növény, amelyet a kezében tart, németül a Mannestreu [’férfihűség’] névre hallgat viszont az illető kóró a valóságban igen mozgékony természetű – az ördögszekérről van szó.

Írásaiból komoly férfiúként emlékszem rá, kissé mintha kenetes is volna, ellenben bizonyítani tudom, hogy van humora és szíve.

Rajzol például karikatúrát – legalábbis, ha jól gondolom, hogy ez itt vicces.

A gyilok a grafikus oldalán mindenesetre az.

Ez pedig biztosan szeretettel megcsinált torzkép:

Sajnos ebben a felbontásban nem látszik, hogy a parasztasszony a bal kezével a pénzes zacskót meg a kamrakulcsot markolja, mert akkor még viccesebb.

És ez a vend asszony, aki úgy néz ki, mint a nagybátyám, a Zsámpár Laci?

Dürernek pár dologról volt magánvéleménye, ami nem okvetlenül művészi erény, de örvendetes és értéket is teremthet.

Luthert méltányolta, annak mentorát, Bölcs Frigyes választófejedelmet ugyancsak, de megmaradt katolikusnak, és szerintem nem nagyon örült, hogy szárnyas oltárához a hirtelen jött reformáció folytán nem festhette meg a Madonnát, csak a két szélső táblát, az apostolokat:

Némi rosszindulattal a „Kis ló”-jában a protestánsoknál nagy karriert befutott Isten bárányát vélem felismerni:

(Az utóbbi Matthias Grünewald isenheimi oltárának részlete Colmarból.)

Van aztán a „Lovag, ördög, halál”, amit általában a „miles Christianus”, a keresztény lovag apoteózisának tartanak, de ez a lovag itt annyira kortárs zsoldostiszt, hogy számomra inkább ezt mondja: „Katona vagyok, sarkamban a kárhozat és a halál. Társam mindösszesen egy kutya.” (Ezt említettem is, ha jól emlékszem.)

A metszet persze megint csak zsúfoltnak tűnhet, de ha a megfejtés helyes, akkor igazából csak a két démon idétlen formáját kifogásolhatom. (A gyíkocska a zsúfoltságon kívül a jelentést is szolgálhatja: „A keresztény művészet lexikona” szerint negatív tartalmakat hordoz, mint a szintén talaj menti kígyó és béka.)

Dürer még politikai berzenkedéseket is megengedett magának. Luther vallási ügyekben fundamentalista, de társadalmi téren eleinte egészen progresszív volt, csak szépen lassan (ejtsd: egészen gyorsan) beadta a derekát a világi hatalmaknak, és a német parasztháborúért kizárólag a veszteseket tette felelőssé. (Árnyalja életművét „A zsidókról és gyalázatos hazugságaikról” c. munkácskája is, mely nem tett sokat a felekezetek közti béke eljöveteléért.)

Szóval, Dürer egy elméleti munkájában, tisztán az arányok kedvéért, megszerkesztette a német parasztháború emlékművét, imígyen:

Szerintem Luther, ha látta, nyelt egy nagyot.

Fentebb elérángattattak: tudás, emberség, humor, függetlenség – de tudom, hogy ezek mégsem elegendőek hogy szeresd Albertet, ha egyszer a szemeden keresztül nem fog meg.

De hátha mégis.

Kóda: Dürer Nyúlja és Kis bagolya nélkül nem jöhetett volna létre Hans Hoffmann Vadmalaca!