(Velencében, november nónája felé)
Mikor Riolda már nem várta bizakodva, hogy a tengervíz elönti a Romerini-házat, egyik este óvatosan szóba hozta a narbonne-i Nagy Moisest és a normandiai hercegséget.
Benjaminon látszott, hogy töri a fejét – hisz egy elfoglalt üzletember annyi fontosabbnál fontosabb embert ismer –, ám végül legyintett: hisz egy komoly ember nem tarthat a fejében minden jelentéktelen részletet.
– Én reményekkel kereskedem – magyarázta. – Hogy emlékezhetnék minden üzletfelemre?
És a reményeket illetően még csak nem is hazudott, hiszen a halhatatlanság bizonyságaival házalt szerte Európában: a Furi-ház ügynökeként kutatta fel és árulta a csodatevő csontocskákat, Szent Desidirius, Szent Lumpatius, Szent Fosca és mások körmét, állkapcsát és egyéb maradványait. Miképp Shiobian már kileste: a körmök, fogacskák és csontocskák hófehér lepedőkön, méret szerint elrendezve várakoztak a vevőikre a Romerini-palota legfelső, zárható termében, a könyvtárszobában, ahonnan Benjamin vagy a ház valamelyik régebbi lakója a könyveket régesrég kidobálta.
Shiobian hajnalonként hallani vélte, hogy a kis csontocskák nemcsak sírnak és átkozódnak, hanem kopogtatnak is a díszes mozaikpadlón át.
Riolda ezen csak nevetett. Csontok? Ugyan már! Az élők titokzatosabbak a halottaknál. Semmi sem félelmetesebb a bizonytalanságnál.
De mit sejt vajon az ereklyekereskedelmet irányító, városszerte megbecsült signore Furi Guido Romerini múltjáról? Nehéz volt a velenceiektől bármi biztosat megtudni.
Benjamin – meglehet számításból is – eltúlozta honfitársai titkolózásra való hajlamát.
Pedig a velenceiek nem voltak éppen mogorva emberek. Ha kisütött a nap, kerestek egy száraz dombocskát, ott kényelmesen letelepedtek, és addig trécseltek, míg a közeli templom harangja misére nem szólította őket. Riolda csak lassan szokott hozzá a nyelvjárásukhoz – és mikor hozzászokott, alig tudta elhinni, hogy ezek az oly barátságosnak látszó férfiak és nők egymásról, vagy az üzleti ügyeikről tényleg nem beszélnek.
Nem illik. Nem járja. Rioldát sem kérdezgették, hogy kicsoda, honnan jött, hogy rokonságban áll-e Shiobiannal, vagy hogy szeretője-e Guido Romerininek. A velenceiek, akiknek szinte minden percüket beosztották a harangok, nem akartak belekeveredni „mások ügyeibe”. Ahogy egy velencei asszony mondta: titkok nélkül minden ember por és hamu lenne.
Az ereklyekereskedelmet irányító signore Furiról azért lassan-lassan kiderült, hogy ez a szentként tisztelt, hályogos szemű öregember vizen és száraz kenyéren él hatalmas palotájában. Alig fogad látogatókat, miközben vaskézzel működteti a város egyik legnagyobb velencei kereskedőházat.
Az öreg Antonio Furié a legzsírosabb üzlet: az örök élet reményét osztogatta Európa templomainak és ájtatos keresztényeinek. S ahogy a legtöbb velencei, úgy Riolda sem találkozott személyesen a titokzatos öregúrral, miközben azért sokat töprengett Benjamin és az agyafúrt, öreg kereskedő kapcsolatán.
A „szegény, jó öregről” idővel elég sok zavarba ejtő részleteket megtudott. A Furi-ház és személyesen az ablaktalan szobában rejtőzködő öregember irányította a szárazföld elhagyott palotáinak szakszerű bontását, a mozaikok, téglák, cserepek és szögek Velencébe szállítását, a vadonatúj paloták „újjáépítését” a csatornák partján.
Riolda úgy vélte, signore Furi emberei, ezek az ügyes és élelmes mesterek, a szárazföldi templomok bontása közben bukkanhattak rá az első romolhatatlan csontokra. Aztán a csontokkal való jámbor cserebere, a múlt újrafoglalása még a kilincsek, ajtókeretek, mozaikok elszállításánál is ragyogóbb üzletnek bizonyult. És ugyan hol találhatna egy velencei kereskedőház a régi romokat, elhagyott városokat jobban ismerő ügynököt egy sokszor a szabadban éjszakázó, a saját közössége által is kivetett csavargónál?
Vagy Benjamin már Moises bácsi embereként is kapcsolatban állt a velencei kereskedőházakkal? Hanna tudni vélte róla, hogy már rabszolgahajcsárként is csontokkal ügyeskedett, és azzal hencegett, hogy a velenceieknek is tanácsokat ad.
Bár még Benjamin ördögi találékonysága sem világított meg minden részletet. Mert még a saját múltja valóságosságában kételkedő, az embereket ügyesen elbűvölő, ám őket megfigyelni képtelen kalandor sem képes rövid idő alatt kiépíteni egy apátoktól nagyurakig terjedő ereklyevásárló-klientúrát, pár hét alatt felhalmozni a konyhában egy ekkora csupor- és fűszerarzenált, elhitetni egy egész várossal, hogy a családja évtizedek óta lakja a Romerini-házat.
Mert a vörös falú palotában számtalan jele volt annak, hogy egy nagy család, férfiak, nők, gyerekek, öregek – az igazi Romerinik – nemzedékek óta lakják a mozaikpadlós szobákat. Hogy itt születtek, itt nőttek fel, itt betegeskedtek, itt nősültek, itt nevelték a gyerekeiket.
De ha itt laktak a Romerinik, akkor hol vannak most? Hogy törődhettek bele, hogy egy szélhámos kisajátítsa a nevüket?
A vörös palota titkát Riolda Shiobiannal próbálta megfejteni.
Mert valahol lennie kellett egy valóságos Romerini-családnak is, egy eltűnt fiatal kereskedőnek, aki ebben a vérző falú házban nevelkedett, aki talán korán elhunyt szüleitől örökölte a legmegbízhatóbb ereklyevásárlók és ereklyevadászok névsorát. Hiszen szőrmét és aranyat lehet bizalom nélkül venni és eladni, de ki hinné el egy gyanús idegennek, hogy ez vagy az a törött fog Szent Fuldához vagy Szent Macrobatiushoz tartozik?
Ez az utolsó Guido Romerini, meglehet, valamelyik beszerző körútján balesetet szenvedett vagy váralanul megbetegedett, és akkor a sáros országutakon kóborló, számtalan nyelvet beszélő, talán külsőleg is rá hasonlító Benjamin úgy döntött, hogy eljön Velencébe, átveszi az üzletét és megszemélyesíti. Hiszen melyik épeszű közösség lenne képes a Benjamin tekintetéből áradó delejes határozottságnak ellenállni? Különösen egy olyan városban, ahol illetlenség egymás családi és üzleti ügyeiről faggatózni.
A Romerini-történet – a virtuóz megtévesztés megannyi bizonyítékával – csak szorongást keltett Rioldában.
Hát nem az az igazán szép és hősies, ha a temérdek nehézség és álruha ellenére valaki összetéveszthetetlen marad? Nem azért csodálják mindenütt N. herceget, mert a szavait – akárki énekli – a számtalan torzítás, rejtély, átköltés és fordítás dacára bárhol fel lehet ismerni? Hát nem a halottak azok, akik képesek magukat tökéletesen elmaszkírozni?
De vajon én, Riolda azonos vagyok-e önmagammal?, töprengett. Aki követi a vándorlásaimat, elhiszi-e, hogy ugyanaz vagyok, aki szövetséget kötött Ethelreddel, aki Hildi gyerekeinek keresésére indult, és megszökött a Tökéletes Városból? Elhinné-e bárki, hogy jó anya vagyok, mikor egy kapzsi és rideg hercegnőn segítve – vagy csak az oktalan kíváncsiságnak engedve – otthagytam a gyerekeimet?
De vajon képes lennék-e arra, hogy önmagamról teljesen megfeledkezzem? Ki tudja? Minden történet mögött ott lapul egy másik történet. Egy kibogozhatatlan és megfejthetetlen.
Vagy talán igaza van Hannának, aki azt állította, hogy az ő Benjaminjuk képtelen a ragaszkodásra, ezért mindent elfelejt, ami nem szolgálja aktuális hóbortjait – most épp az egész Európát felvirágoztató ereklyekereskedelmet.
De mit gondol magáról, mikor egyedül van? Mikor magányosan ücsörög a csontocskákkal?
Riolda úgy látta, hogy Benjamin nemcsak gátlástalan, hanem józanul számító is.
A velenceiek talán mégis létező gyanakvását épp a „halleves germán módra” altatta el a legbiztonságosabban – azaz egy olyan cselédség, amely a hajdani famíliáról semmit sem tudhat. Ráadásul se ő, se Shiobian nem beszélt elég jól görögül vagy latinul, és még a küllemükben is elütöttek a csatornák környékén kvaterkázó velenceiektől. Egy halott király és egy tündér gyermeke bizonyosan nem illett az itteni famíliák világába, ahol a legutolsó mosónő is hét nemzedékig tudja visszavezetni az őseit.
Mogorva északi cselédek, tele búbánatos gondolatokkal és homályos ősökkel. Babonásak, gyanakvóak és kiismerhetetlenek. Úgy titkolják a nevüket, mintha az a szabadság vagy valami földöntúli hatalom záloga lenne.
Benjamin bezzeg minden szakácsnak, szakácsnőnek, nagyúrnak és kereskedőnek, koldusnak és rabszolgának azt mesélte magáról, amit azok hallani akartak. És mindig úgy, ahogy elvárták tőle. Ha pedig valamelyik szomszéd gyerekkori emlékekkel hozakodott elő, azonnal rögtönzött egy előadást Szent Pancratiusról vagy Szent Servatiusróll.
– Ügyes ember ez a Guido – mondta Shiobian. – Nincsenek titkai, hiszen semmire sem emlékszik.
Talán mégis van egy titka, gondolta Riolda. Egy adomány, ami mindenhol a javára válik. Nyugtalanító ember, mégis mennyire jóképű! Miközben az emberek hallgatják a halandzsázását, foglyul esnek a saját vágyaiknak. A tekintete csillogásának, a hangjából áradó sürgető határozottságnak. És nemcsak a nők, hanem a férfiak is, talán még a hályogos szemű, palotája legbelső szobájában rejtőzködő signore Furi is.
Micsoda veszedelmes fickó!
Korábban Riolda is úgy hitte, hogy az ilyen elbűvölő, mindenkinek hazudozó emberek mind boldogok, de most látnia kellett, hogy a csodálatosan szervezett ereklyekereskedelem spiritus mentora is milyen sokszor nyugtalan és zavart. Mintha a legfelső szobában mozgolódó körmöcskék és csontocskák nemcsak Shiobiant zavarnák az éjszakai alvásban.
Pedig Benjamin mintha nem is létezett volna, ha mások nem figyeltek rá.
Sokszor megállította Rioldát a folyosón, vagy csak a válla fölött szónokolt hozzá, miközben forrt az üstben a nevezetes halleves… és beszélt-beszélt, rezzenéstelen tekintetét a másik tarkójába mélyesztve.
Mindent elkövetett, hogy elhitesse, ugyanazt és ugyanúgy érzi, mint a többiek. Minden germán halleves után bejelentette: ilyen finomat még életében nem evett. Ha megpillantotta Rioldát, lovagiasan közölte, hogy a kendőjének a színe csodálatosan megy az arcbőréhez.
A szomszédos bordélyból egy görög testvérpár, két tizenöt-tizenhat éves lány járt felváltva Benjaminhoz, hogy a kedvére tegyenek. Szépek voltak, vidámak, és még csak nem is különösebben hasonlítottak egymásra, de Benjaminnak hetekig nem tűnt fel, hogy a két lány nem ugyanaz. Egyik nap Riolda társaságában megpillantotta őket egymás mellett a piacon. Először elvörösödött, végül megpróbálta a meghökkenését nevetésbe fojtani. A lányok vele nevettek.
Micsoda ellenállhatatlan fiatalember!
Aki nem hisz semmiben, az mindenben hisz, vallották a normann udvarban. Riolda szemében a mindenkit kinevető és eláruló Guido Romerini volt a legfélősebb keresztény. Benjamin kinevette a vásárlóit, az ereklyéket térden állva csókolgató apátokat és nagyurakat, miközben hitt abban, hogy a ködben halott gyerekek leselkednek rá, hogy péntekenként női hajszálat találni kész balszerencse, és a szombaton kimondott átkok késlekedés nélkül beteljesednek. Ez a meglehetősen okos ember azt is elhitte, amit a Riolda mesélt, hogy az édesapja a születésekor megátkozta: ha idegen férfi ér hozzá, fájdalmas kelések lepik el a támadóját.
Lepra, pestis, vörheny vagy más iszonyatos kórság.
Benjamin nap mint nap mérlegelte a kockázatot. Ha Riolda elment mellette, megvető vagy vágyakozó grimaszokat vágott, de a ruhája szegélyéhez sem mert hozzáérni.
Jól megy a kendőd színe az arcbőrödhöz, Ermenguilde.
Köszönöm, uram.
Rioldát így is fojtogatta a bűntudat. Nem akadt férfi az életében, a saját férjét és a fiait is beleértve, akinek a titkain ennyit rágódott volna.
Soha nem ettem még ilyen jó hallevest.
Váljék egészségedre, uram!
Mindennap ugyanúgy, mindig ugyanazokkal a szavakkal.
De nem ez az örökös kerülgetés, tapogatózás, körbe-körbejárás, ami szerelemre emlékeztet?
Mára boldogságot ígérsz, holnapra fényt,
reményt, hatalmat, örök életet. Nekem semmit
sem kell tennem, csak belekáprázni saját
nagyszerűségembe. Átnyújtani magam,
igent mondani, szerényen,
már-már szégyenkezve.
Lesz és van között
könnyű a híd tizenöt évesen.
De még ezek kínos macska-egér játékok is csak könnyed csak játszadozásoknak tűnnek egy hullámok közt tündöklő városban. Egy olyan városban, ahol késő ősszel két idegennek, Shiobiannak és Rioldának nem lehet más szórakozása, csak kimászni a tetőre, és figyelni a hullámok tetején imbolygó, hol vadonatújnak, hol roskatagnak tetsző házakat. A tarkabarka palotákat, melyeknek minden porcikája egy másik, ismeretlen városból vagy történetből származik.
Shiobian – Benjamin heves tiltakozása ellenére – egy kiskutyát akart magának, vagy ha kutyát nem, egy macskát, vagy legalább egy énekesmadarat. Ő vette észre, hogy a ház mozaikfigurái között milyen sok madár van: fecske, szarka, galamb, ölyv, pelikán, pacsirta, bagoly, keselyű vagy épp lángok közt újjászülető, napba zuhanó, oroszlánokkal viaskodó madarak. Mert aki megtervezte ezt a vörös falú házat, aki ezeknek a falaknak életet adott, az nyilván olyan kétségbeesetten vágyott a szárazföldre, mint ők ketten, Shiobian és Riolda.
Riolda reggelenként még a sirályok túlvilági rikoltozását is örömmel hallgatta, és hálával gondolt arra, hogy nincs itt Hákim, a rettenthetetlen ezermester, aki képes volt a Tökéletes Városból száműzni a madarakat. Riolda mindannyiszor megborzongott, mikor az arannyal futtatott pókokra és sáskákra, a könyvtárra, Almería szigorúan egyenes, hófehér utcáira gondolt.
Mennyi ideig kell még itt rostokolnom? Mennyi időt kell még elvesztegetnem? Ám akárhogy forgatta a csuklóját, nem látta rajta a feketerigó jelét.
A tősgyökeres velenceiknek persze megvoltak a maguk praktikái, hogy télen, mikor a hajóépítő műhelyekben sincs munka, elűzzék a félelmeiket: reggeltől estig dudorásztak vagy énekeltek. Talán mert rettegtek a víz színén lebegő csendtől, vagy feszengtek a színes házakban, melyek oly szorosan épültek egymás mellé, hogy egymás álomképeit is jól láthatták éjszaka.
Vajon miért kényszerítik a királyok a katonákat éneklésre? Talán mert aki fütyörészik vagy énekel, az képtelen a rettegésre: meglehet, ezért nótázgatnak sötét csatornáik partján reggeltől-estig a velenceiek. Mert nemcsak a rabszolgák vagy az idegenek, hanem ők is foglyai voltak ennek a bámulatra méltó városnak, a vörös festéktől vérezni látszó házfalaknak.
Velence elmésebben és játékosabban volt tökéletes, mint a fehér kősziklákra épült város, amit Allah ezermestere álmodott meg Almeríában. De az Adria tükrén lebegő városban megadattak a magány ritka percei is.
Ahogy Benjamin hivatalos, téli beszerzőkörútra indult (felderíteni a szentek csontocskáit, új, ájtatatos vevőket találni), és ahogy a novemberi szél elsodorta a házuk kapuja elé tett pallót, Riolda kicipelte a székét a szűk konyhából, és letelepedett a földszint mozaiklapos nagytermébe.
Legalább egy percig szabad akarok lenni.
Talán erre vágytak a szomszédok is. A lakomákon már az első fogás után elővették a hangszereiket, és rázendítettek valami nótára, hogy aztán a Miasszonyunk szenvedéseiről, vagy az ilyen-olyan kurtizánok kalandjairól zengedezzenek hajnalig. Az északi szelet figyelve már számtalan dallamot ellesett Riolda.
Ha mást nem, legalább egy különleges dalt hazaviszek a gyerekeknek, gondolta. Talán egyszer megbocsátanak.
És akkor beléhasított, nem álmodja-e a családját olyan eltökélt határozottsággal és szenvedéllyel, ahogy Benjamin nevezi magát Guido Romerininek?
***
A Fordított idő folytatásában (Elsodort idő) is egy fiatal nő, Riolda szemével látjuk a népvándorlás-kori Európa, a félig keresztény, félig pogány Európa lassú átalakulását, ahol egyelőre csak kereskedődinasztiák, szélhámosok, hitek, félelmek és hiedelmek kötik össze a távoli kultúrákat. Egy széttöredezett világot, ahol mindenki mániákusan hazát és biztonságot keres. A nagy utópiákat immár nem papok vagy krónikások, hanem emberi organizmusokként viselkedő városok képviselik, a nagy északi kolostor-erődök, a víz színén lebegő Velence, a tenger királynője, vagy a „tökéletes város”,a szláv rabszolgák uralta Almería Hispániában. Kereskedők, emírek, koronás királyok, pogány fejedelmek üzletelnek rabszolgákkal és csontokkal (ereklyékkel, melyek természetesen többet érnek, mint az eleven emberek), miközben azon töprengenek, szolgákkal vagy szabad emberekkel lenne-e érdemes felépíteni az „új Európát”. Még semmi sem dőlt el. De Riolda – a háromkötetesre tervezett regény hősnője – érzi, hogy hamarosan saját szigete is veszélybe kerül.
Az Elsodort idő (Jelenkor) megjelenése 2017 őszén várható.
***
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások