– variációk egy témára, régi időkből –
Előfordul, hogy az ember évtizedekkel az érettségije után ért meg valamit az előtte tanultakból – az is, hogy más fényben látja őket. Mondjuk hallja a Kováts Kriszta koncertjén („Arany-óra”) a Zách Klára balladáját, és mindjárt másik három történet jut róla eszébe, amelyeket később ismert meg, noha esetleg jóval korábbról valók.
Az Arany-ballada (elnézést kérek a sokaktól, akik jobban ismerik, mint én ismertem tegnap estig), arról szól, hogy Nagy Lajos királyunk édesanyja, a lengyel Erzsébet rosszhiszeműen hazaszalajtja a templomból a rózsafüzérjéért legszebb udvarhölgyét, Zách Klárát, akit ott Kázmér, a királyné öccse megerőszakol. A lány apja, Zách Felicián iszonyú haragra gyúlva beront a királyi családhoz, megsebesíti Károly Róbertet, levágja a királyné négy ujját – a gyerekek kiszaladnak –, egy udvari ember azonban megöli a merénylőt. Felesége kérésére Károly Róbert bosszút áll: az utolsó lábig kiirtatja a Zách-nemzetséget.
Iskolában így tanítják: Szent István betiltotta a vérbosszút. Honnét akkor ez a páratlanul kemény megtorlás?
Arany nem írja, de magát Zách Klárát is megcsonkított arccal, ló farkára kötve hurcolták az utakon, és állítólag azt kellett kiabálnia: „Így jár aki a király ellen tör…” (Körösfői-Kriesch Aladár szecessziós festményén a dolgok ott érnek véget, hogy a szép, félmeztelen halott fekszik a földön, kötelekkel a csuklóján.)
Mármost: lehet, hogy Károly Róbert kegyetlen olasz volt, az viszont csaknem bizonyos, hogy a királyné, akit egyéb források egészen másként jellemeznek, nem kért volna ilyesmit a férjétől. Erzsébetnek, akit utóbb Lajos fia (szintén király) féltő szeretettel vett körül, a politikába ugyan valószínűleg komoly beleszólása volt, de amit személyiségéről ma tudni lehet, az nagyjából kizárja, hogy a know-how tőle származott volna.
A házi (udvari) erőszakra állítólag 1329 adventjében, a merényletre április 17-én került sor. Mi történt a kettő közt? Klára újév napján vallotta be apjának a Kázmér tettét – Zách Felicián pedig még majd’ négy hónapig dédelgette magában a bosszútervet? És egyes-egyedül látott a kivitelezéshez?
Pór Antal 1896-ban sommásan mendemondának nevezi a históriát. Zách, mondja ő, a király által legyőzött oligarchák egyike volt, Csák Máté, Aba Amádé, Borsa Kopasz, a Kőszegiek és a többi „lupus rapax” (ragadozó farkas) céhes társa. Nem becsülte meg, hogy „Caroberto” végül a kegyeibe fogadta, eztán is tovább haramiálkodott (haramiákolt), rabolt, gyilkolt, majd közeledni érezvén végét, terroristává lett.
Pór persze nem így mondja.
Marczali Henrik szerint másvalami, vagy másvalami is lappanghatott a háttérben. 1899-ben ő utal arra, hogy a bosszúálló apát perében többek közt eretnekséggel is megvádolták, ami nyilvánvaló képtelenség. Klára nénjét, Sebét egyszerűen lefejezték, ami euthanázia volt a ahhoz képest, ahogyan a tulajdonképpeni sértett végezte. Marczali úgy gondolja, hogy a történet kulcsa egy 1344-ben, olasz földön, a királyné római zarándoklata alkalmából keletkezett krónikaszöveg. Eszerint Klára ajkait is megcsonkították, méghozzá azért, mert beszélt.
Mit beszélhetett? Illetékteleknek árulta el az Anjou & Piast család kínos titkát – hogy a közben külföldre távozott herceg mit tett vele? Vagy nem is történt erőszak? Esetleg valaki mást vádolt meg?
A történet három legfontosabb eleme, azaz
– a királynő cinkosságával elkövetett bűn,
– a megjavult majd elkanászodó, elcsapás előtt álló Zách tette, és
– a lány iszonyú kivégzése
sehogy sem akar egységes egésszé összeállni. És most már nem is igen fog.
Az elcsábított Bánk bánné, Melinda története viszont egyértelműen irodalmi fikció, a Katona-verzió „királyné-gyilkos” nagyura az 1213-ban a Pilisben nemigen ölhette meg Gertrud von Andechs-Merant, Jeruzsálemi Endre király feleségét, másként Bánk a későbbiekben nem viselhette volna kitüntetésszámba menő országos méltóságok egész sorát.
Bizonyosan megírta már valaki a „megszeplősítés”-motívum teljes, átfogó világtörténetét, hiszen az alapjául szolgáló helyzet, a szörnyűségét és következményeit nem számítva, banális. (Tekintsünk most el attól, hogy amit Hamlet az Arany-fordításban úgy mond, hogy Claudius „megszeplősíté anyámat”, az az eredetiben így fest: „whored my mother”. Egészet pontosan megfogalmazza, kit-mit csinált a királynéból a nagybátyja.) Ha úgy vesszük, még a feldolgozások sem túl változatosak. 
Európában két klasszikus alaptörténet már az ókorban is forgalomban van, olyanok ráadásul, amelyekben nagy szerepet játszik a politika is.
Az egyik Harmodiosz és Arisztogeitón ügye: egy arisztokrata és egy középosztálybeli ifjú i.e. 514-ben összeesküvést szőnek a két utolsó türannosz, Hippiasz és Hipparkhosz ellen, mert ezek balkézről való testvére, Thettalosz nem engedi meg, hogy Harmodiosz húga részt vegyen az athéni szüzek Panathenaia-ünnepi menetében.
Pontosabban: először célzatosan meghívja, majd durván elkergeti a lányt – mondván, hogy érdemtelen, sőt alkalmatlan is erre. A Zsarnokölők – akiket Kritiosz és Nésziotész szobort meg – némileg elkapkodva a dolgot, az utcán szúrják le Hipparkhoszt.
Harmodioszt ott helyben, a testőrök ölik meg, Arisztogeitónt később fogják el és kínozzák halálra. Mielőtt Hippiasz saját kezűleg agyonverné, Arisztogeitón saját összeesküvő-társaiként Hippiasz és Hipparkhosz barátait nevezi meg.
A két merénylő egyikének nő-szeretője is volt, a hetaira Leainé (’nőoroszlán’). Ő egyáltalán nem vall – vagy elszántságában, vagy egy másik változat szerint azért, mert előzőleg leharapja a nyelvét, nehogy kicsikarjanak belőle valamit. A geográfus Pauszaniasz munkája szerint emlékére az athéniak nyelvetlen nőstényoroszlán-szobrot állítottak fel az Akropoliszon.
Sejthető, ugye, honnét a városi legenda, mely szerint Marschalkó szobrász, elfelejtvén nyelvet faragni a Lánchíd kőoroszlánjainak, öngyilkos lett…? Bezzeg szegény Zách Klára… ő Marczali szerint nagyon is beszélt.
A Zách-történethez hasonlóan az athéni históriában sem dönthető el egyértelműen, magánügy vagy politikai indítékok álltak-e az események hátterében. Azazhogy inkább ezek aránya kérdéses.
A zsarnok-fivérek féltestvére, Thettalos ugyanis szerelmes lett Harmodioszba, aki kikosarazta – okkal, hiszen ő Arisztogeitónnak volt a szeretője. Ezt Arisztotelész írja Az athéni államban, mások azonban még cifrább magyarázatokkal szolgálnak. Thuküdidész szerint Hipparchos maga pályázott „az ifjúsága virágjában lévő” Harmodioszra, sőt meg is kapta.
Ez sérthette a közérzületet: a mások fiúszeretőjét (erómenoszát) nem volt comme il faut megkörnyékezni, aminthogy az ifjaknak valamivel a huszadik életévük után megnősülniük is illett. A játékszabályok mindenki számára egyértelműek lehettek, a szereplőket ráadásul manapság már ritka atyafiságos szálak kötötték össze. A társadalom pillére ugyanis akkoriban nemcsak a család, hanem az egy felnőtt férfiból (az erasztészből) és tizenéves szeretőjéből (az erómenoszból) álló férfi-pár is volt. (Platón Lakomájából azonban azt is tudjuk, hogy az ilyesmit az egyszerűbb emberek furcsának és nevetségesnek találták.)
Rommel-Mendès és más ókorászok szerint a két „kis” zsarnok apja, a „nagy” Peiszisztratosz türannosz zsenge korában a törvényhozó Szolón kedvese volt, majd felnővén egy bizonyos Khorónt gyámolított, aki viszont utóbb az ifjú Hippiaszt karolta fel. Hogy úgy mondjam.
Ehhez jött, hogy a türannosz-rendszer ekkorra megérett a leváltásra: az arisztokrácia szabadulni akart az antik kapitalistákkal és vállalkozókkal szövetkező zsarnokoktól. Ennél fogva a húg durva megrágalmazása vagy az erasztosz megkísértése csak az utolsó csepp lehetett: ami teli volt, az akkorra már nagyon teli volt.
Plinius a Naturalis historiában azt írja, úgy értesült, a többé-kevésbé hérosz-számba menő Zsarnokölőknek először az athéniak emeltek szobrot, i.e. 510-ben – azaz pontosan ugyanabban az évben, amikor az első Brutus Rómában állítólag megbuktatta Tarquinius Superbust, az etruszk zsarnokot. Tettének a fentieknél nem kevésbé vadregényes, sőt azokhoz némileg hasonló indoka az volt, hogy a gőgös uralkodó fia meggyalázta egy római nemes feleségét, Lucretiát. Az asszony, miután elmondta családjának, mi történt, öngyilkos lett. Az akkor idők erkölcsei szerint sorsa épp úgy páriává tette, mint a mai muszlim nőket, ha megerőszakolják őket. (A szerbek a muzulmán Boszniában minden körülmények közt igyekeztek is szem előtt tartani e tényt.)
Lám, Lucretia beszélt, úgy, ahogyan Zách Klára talán, Leainé viszont bizonyosan nem.
*
Árnyalja a képet, hogy az ókortudomány egy része már vagy negyven éve úgy gondolja: Lucius Junius Brutus nem is létezett, a római köztársaság pedig csak i.e. 470 táján jött létre, és maga a legenda is csak az i.e. III. században öltött határozott körvonalakat.
Legfrissebb hozzászólások