Az évforduló alkalmából újraközöljük az interjút, amelyben azóta elhunyt Cseke Gábor (Kolozsvár 1941. július 29- Csíkszereda, 2023. március 18.) költőt, írót, újságírót kérdezte Gergely Tamás író, újságíró
„Egy számodra kevésbé ismert lap, a Lenolaj.hu irodalmi és kulturális műhely olvasóinak igyekszünk bemutatni az általad szerkesztett Első versem című antológiát, meg tulajdonképpen tenmagad. Hogyan is kezdjük?
Azt már tudják, hogy az Első versem megjelent, de nem tudják, miért a Káféban, mi a Káfé, és hogy-hogy ugyanaznap a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Mik ezek a fórumok?
Mi a Káfé és mi a MEK?
A magyarázat mindig roppant egyszerű – csak a kimagyarázkodás szokott bonyolult lenni. Szóval, a Káfé főnix hozza az Első versem című összeállítást, mert: 1. nekem jutott eszembe, aki a Káfét szolgálom; 2. a Káfé főnixnek meglehetősen kiterjedt versíró szerzőgárdája van, ahonnan kellő számú résztvevőt is találhatunk a projekthez.
A Magyar Elektronikus Könyvtár, ez a sokat próbált, idők dacolásának céljával létrehozott virtuális raktár ott lép be a képbe, hogy 2013-as projektünk anyagát is híven őrzi és terjeszti, s minden jogunk megvan azt hinni, hogy ezúttal sem lesz másképp. Ami az Első versem összeállításból a Káfé honlapon előhívható (hogy jövőre például mi lesz a Káfé sorsa, az ma meg nem jósolható!), az egycsapásra, egyetlen dokumentumban e-könyvként letölthető a MEK-ről, akár hosszú évek múltán is.
A te ötleted volt az Első versem. Miért volt rá szükség? Amiért Goethének is a kis négysorosai tűnnek érdekesebbeknek manapság, vagy…?
Szükség nem az Első versem-re volt, hanem az ötletre. Ötletre mindig szükség van. De hogy a kérdésnél maradjak: négysoros és első vers között nem igazán látom az összefüggést, még ha Goethéről is lenne szó. A félszáz válaszból gondolom szépen kitetszik, hogy a költő emberek mindenféle verssel képesek kopogtatni az irodalom ajtaján, de ezek csak nagyon ritkán lesznek remekművek.
Kik ezek az “első verses költők”? Nem nevek listáját kérem, mert azt a Lenolaj.hu olvasói is megnézhetik, hanem hogy miképpen alkotnak azok közösséget?
Egy honlap közösségét azok az emberek alkotják, akik rendszeresen rákattintsanak az illető címre és maguk is átélik a weblap mindennapi életét. A megkérdezettek így vagy úgy, a Káfén (is) közölnek. Olyan költőt nem mertem megkérdezni, aki ezzel a kérdéssel válaszolhatott volna a felkérésre: Mi az, hogy Káfé főnix?
Azt hiszem ez a véletlenül a nyelvem hegyére akadt szó, a “közösség” telitalálat a te személyeddel kapcsolatosan – költőként is, szerkesztőként is… Mesélj arról, hogy elkészítetted a tükörfordítását több magyar költőnek!
A Fontos versek című játékomról lenne szó? Amit aztán értelemszerűen követett a Szemelt versek is… Már ez is rég volt. (Sajnos, nekem már minden régi, ami nem ma van…) Úgy gondoltam kb. tíz évvel ezelőtt, ideje megvallanom lírai preferenciáimat. És elővettem a számomra kedves kortárs költők elérhető műveit, s Karinthytól eltérően nem paródiát írtam a számlájukra, csupán egy parafrázist: milyen is lenne az ő versük, ha történetesen én írnám meg – helyettük, de nem a nevükben? És nem ugyanazt, amit ők, hanem annak lehetőleg az ellenkezőjét? Ebből szerintem egy jó 50-50 verses kötet lett, máig hálás vagyok, hogy kiadta az Irodalmi Jelen, volt némi visszhangja, elmúlt. Ennek folytatását próbáltam megteremteni a Szemelt versek sorozattal, hasonló elgondolás alapján, de aztán a cél előtt lefulladt a motor. Mindkét válogatás elérhető viszont a MEK-en, összegyűjtött verseimben… (Lám csak, ez is a MEK…)
Lirai tőzsde / Fontos versek (2006)
Lírai tőzsde. Szemelt versek (2012)
Kötetben összehoztad a románok egy részét, annak ellenére, hogy a viszont szeretet többnyire elmaradt. Miért tetted? Csak nem a magyar olvasóközönség nyer ezáltal?
Gyorsan leszögezem: elsősorban magamnak fordítok. Amikor nem tudok írni. Engem a fordítás maga sokszor meggyógyít, tanít, visszahoz a költészet, az önálló alkotás ösvényeire. Terápia. És iskola. Két költészeti antológiám (Kölcsönsorok 1 és 2) szintén a MEK-en várnak a végzetükre, de ennél jobbat is mondhatok: legjelentősebb fordítói munkámnak azt a négy, költői életművekből válogató kétnyelvű kötetet tartom, amelyeket Dan Culcer, Kocsis Francisko, Ioan Es. Pop és Ion Dumbravă legjobb verseiből állítottam össze. A Dan Culcer-könyv (Utopie / Utópia), illetve a Dumbravă kötet (A fehér őrház / Cantonul alb) meg is jelentek az Ardealul kiadó gondozásában, többiek a MEK-en. A Dumbravă verseihez készült műfordítói jegyzeteimben írtam: „Amióta Dumbravăt fordítom, nem tudok verset írni. Ő tud, én meg őt követem, s így ketten írjuk majdnem ugyanazt. De mondhatnám úgy is: nem tudok verset írni, ezért fordítom a Dumbravă verseit. Mert ő tud. A készen kapott jó verseket öröm megírni.” Az utolsó mondatot tessék halálosan komolyan venni!
Amikor a Milos könyvét írtad, nem magadról, hanem egy közösségről írtál, mesélj!
A Milos könyve szintén egy olyan képződmény, ami csak az interneten létezik. És életre hívó atyja, ösztönzője, mindenese – már nincs köztünk. Andrassew Iván eltűnését keményen megszenvedtem. Nem nagyon irkáltam erről, de most meg kell vallanom: az anyaország irodalmát és szellemiségét ő közvetítette felém. És az összetartozás tudatát is. Ilyen értelemben közösségi könyv a Milos könyve. Amiből, a maga idején, kinőtt egy másik, egy írott könyv: a Jelentések magamról (Polis, 2009). Ami félig-meddig ugyanaz, és mégis egészen más. Ha nagyon összehúzott szemmel nézünk rá, akkor nem más, mint egy tékozló fiú élményei-meséi.
Neked köszönhetően erdélyi magyar meg csángó költészet van a MEK-en, miért áldozol másokra annyi időt?
Úgy érzem, az alkotók emberileg többet érdemelnének annál, amit kapnak. Nem pénzre, anyagi javakra célzok, hanem figyelmet, érdeklődést, törődést. Egy költőnek az a legnagyobb elégtétel, ha olvassák és ha komolyan veszik. És mert ezt magamra nézve is érvényes igazságnak tartom, és mert erőmből-tudásomból megtehettem, azt mondtam magamban: miért ne áldoznék? Ráadásul ki se kellett találnom semmit. Nemrég fedeztem fel a világhálón eltűnt barátom vallomását 2013-ból, a Várad című folyóiratban. Meglepett és megérintette a szívemet:
A(ndrassew) I(ván): A főszerkesztő – már nem emlékszem melyik lapnál – azt mondta nekem, hogy megjelent Markó Béla kötete, s csináljak vele egy interjút a költészetről, nem a politikáról. Végigjártam a könyvesboltokat, és nem találtam meg a kötetet. De más erdélyi költők verseit sem találtam. Ismertem az internetről Cseke Gábort és felvetettem neki, hogy mi lenne, ha azt csinálnánk, hogy 10-20 verset betennénk és sorba vennénk az erdélyi költőket. Két évig dolgoztunk úgy, hogy nem is ismertük egymást. Összegyűlt több száz költő és 1700 vers. Az lett a címe, hogy Erdélyi és csángó költészet. Ez az egyik legjobb munka volt, amit csináltunk, persze tök ingyen. Egy igazi férfi csinál egy gyereket, ír egy könyvet és ültet egy fát, a mondás szerint. Most már magától épül, egyetemisták gépelik be, elküldik Gábornak és akkor mehet. Mai napig gyarapszik, fantasztikus csoda az egész.”
Feltetted egy kisregényemet a MEK-re, feltetted mások műveit, több tucat szerzőjét, hogyan válogatod meg őket?
Először ismerősöknek próbáltam meg kedveskedni, igazából az e-könyvszerkesztést gyakorolni. De már régen nem válogatok. Azok az idők elmúltak. Ma már ők válogatnak meg engem. Ez, ha éppen torlódnak a feladataim, teher ugyan, de kellemes teher. És én elfogadom az ő választásukat, mert megtehetem – és ezzel szabadnak érzem magam. Most eszembe jut gyerekkorom epizódja, amikor nagyapám a könyvkötészetre tanított pinceműhelyében. Annyira lelkesedtem azért, hogy egy-egy rongyos, széteső könyvből újat varázsoljak, hogy amikor már kitanultam a mesterséget, rendelés hiján képes voltam könyvtáram köteteit megrongálni, csak azért, hogy utána beköthessem!
2013-ban volt egy hasonló összeállításod a költészet napjára, van olyan ismerősöm, aki mai napig minden sorát és rajzát tudja…
Sajnos, minden évben nem terem ennyi babér. A jó terméshez is idő kell. Úgy látszik, három-négy évenként beérik egy-egy nagyobb hozam. Eleinte arra gondoltam, hogy az Első versem-hez is felkérem majd Pusztai Pétert, hogy játsszunk szerkesztői-grafikusi négykezest. De elszégyelltem magam, nem akartam aprópénzre váltani baráti kapcsolatunkat. Rájöttem: a mostani összeállítás jobbára szöveghez kötött, illusztrálását megoldja néhány történetesen meglévő, jellemző fotó. De úgy látszik, a gondolat nem csak engem foglalkoztatott, mert pár napja jelentkezett Pusztai Péter, rajzos haikujával s szándékával, hogy akár egy sorozatra is készen áll, ha megfelelő „hangszerelőre” bukkan. Ahogy a fejest meg szokás ugorni, azonnal bevetettem magam: megcsináljuk! Április 11-én jelent meg a Pusztai Péter-Cseke Gábor: Képes haiku no.1, majd sorra a többi: No. 2, 3, 4, stb. Ameddig játék marad a játék…
*
Az ankét teljes anyaga egyetlen dokumentumban letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár állományából, az alábbi címen: http://mek.oszk.hu/15300/15315/
A Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán már 2016. április 11-étől a az Első versem című antológia szerzőinek neveire kattintva lehet eljutni egy-egy válaszhoz.”
*
Illusztráció: Pusztai Péter (Középajta, 1947. január 21. – Montréal, 2022. október 11.) erdélyi magyar grafikus a Magyar Költészet Napjára készített alkotása (vegyes technika rizspapíron). A japánul írt szó HAIKU.
Legfrissebb hozzászólások