Fekete István: Jön Mikulás és kísérője!

Mürai Szent Miklós (270. március 15. – Myra, 343. december 6.) Myra püspöke, a tengerészek, kereskedők, illatszerészek, gyógyszerészek, zálogházak, gyermekek, diákok és általában minden nehéz körülmények között élő védőszentje. (Na, jó! Oroszországban, Görögországban és Szerbiában a pálinkafőzőké is… )

Nem véletlen, hogy a köznép őt találta alkalmasnak arra, hogy halála évfordulóján a gyermekeket titokban megajándékozza. A legenda szerint ugyanis „Miklós, szülei elhaltával azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná roppant vagyonát az emberi dicséret helyett Isten dicsőségére fordítani. Volt egy szomszédja, nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát.” (Jacobus de Voragine: Legenda aurea Szent Miklós püspök)

Szent Miklós – Mikulás, mivel a népszokás hozzánk szláv közvetítéssel érkezett –, aki láncra verte az ördögöt, ezért az mint az ő segítője folyamatosan kísérte őt láthatatlan jótékonykodása közben. Az ő segítője a globalizáció hatására éppen háttérbe szoruló és egy félreértelmezett piszí jegyében nyámnyila manócskákkal helyettesített KRAMPUSZ, akinek elmaradhatatlan ismertetőjegye volt a kiöltött hosszú nyelv, amellyel a gyermekeket ijesztgette, a virgács, amellyel a rosszakat megfenyegette, s a puttony, amelybe a végképp javíthatatlanokat nagy karmával – amelyről nevét is kapta – belerakta és elvitte.

A magam részéről nagyon sajnálnám, ha az elanyagiasuló „év végi ünnepi játékok” általános télapózása közepette feledésbe merülne ez a szép népszokás (is)…