Faludy György
(Budapest, Erzsébetváros, 1910. szeptember 22. – Budapest, 2006. szeptember 1.)
Kossuth-díjas költő, műfordító, író
Bahget Iskander felvétele
Az egész világot behálózó kalandos élete volt. Tanult Bécsben, Berlinben, Párizsban, Grazban. Élt Párizsban, Marokkóban, az Egyesült Államokban, Londonban, Firenzében, Máltán, Torontóban. Volt kitelepített Recsken, üldöztetett és istenített egyaránt. Villon átfordításai tették híressé, extravagáns személyiségéről (soha nem hordott zoknit) olykor többet beszéltek, mint költészetéről. Becsülte József Attilát és nem kedvelte Radnótit.
Elemzések és interjúk sora öleli fel hatalmas életrajzát és életművét, ezért csak néhány kiragadott mondatot lehet szemezgetni ezekből:
„Hosszú és fordulatokban gazdag élete olyan, akár egy romantikus kalandregény, sok-sok egzotikus utazással, olykor szó szerint pokoli kalandokkal, szép nőkkel, szerelemmel, s mindenekelőtt teli költészettel.” (Sarudi Ágnes)
„Faludy György költészetében igen fontos szerepe van a folytonos maszkváltogatásnak, a szerepjátszásnak.” (Papp Attila Zsolt)
„Faludy életművének olvasásakor a legszembetűnőbb az alkotások életrajzi jellege.” (Csiszár Gábor)
„Faludy György írói és közéleti tevékenységét mindig lázadó, protestáló szenvedély vezérelte.” (Pomogáts Béla)
„Faludy világéletében költőnek tartotta magát, prózáját sokszorosan zárójelbe tette.” (Csiszár Gábor)
Életfilozófiája talán ebben a két mondatban fogalmazódott meg a legjobban:
„Aki a klasszikus műveltség jelentőségét nem érzékeli, bizonytalanul áll a világban, bár nem veszi észre. Aki érzékeli, legalább tudja, milyen a világ és hol áll benne.” (forrás: Tanárnőkérem)
FALUDY GYÖRGY: TANULD MEG EZT A VERSEMET
Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.
FALUDY GYÖRGY: MAGYARORSZÁG
Talán 2020-ban, mondtam. Addig nem élek
és csontjaim sem érzik. Hunyt szemmel ezért láttam,
képzeltem és idéztem minden nap, minden éjjel
az új Magyarországot negyven év bujdosásban.
Esztergom: dombra feltett királyok koronája;
tavaszi eső könnyén átdomborul a Kékes;
s ezüstvértes leányok vágtája Budavára
fölött a bárányfelhők hosszúkás paripáin.
De most, hogy mindennapos köztünk a lehetetlen:
látom, amit meglátni sohasem remélhettem,
és eljátszhatom újra tükröm, a Balatonnal,
tavasszal a vízparton sétálok majd Pozsonyban
s nyáron talán a Csíki havasok alján járok –
jaj bujdosó barátok, nem tudtátok megérni,
Vámbéry, Jászi, Fényes, Szilárd, Zilahy, Kéthly,
Mikes, Kéri Pál, Koestler, Pálóczi, Károlyi!
Vagy jobb, hogy a jövendőt csak álomban láttátok?
Köztünk élősködik még a pártoskodó átok,
a falu meg a város avult harca s lekésünk
Európáról, mert csak egymásba döf a késünk,
és bár elsőnek kezdtük, ott kell cammognunk hátul?
Holdanként több tehetség terem itt, mint akárhol.
Talán sikerül végre. De ezt én be nem várom:
szemet hunyok, mosolygok és jutalmamat kérem,
mint Victor Hugo hajdan. Legyen egy sír a bérem,
sír a 301-es parcella közelében.
Budapest, 1989. XII. 27. (Ez volt a rendszerváltás-kori első születésnapom.)
BUDAI ÉVA
rovatvezető
Legfrissebb hozzászólások