Igazán egyszerű kérdés lenne, ha valóban a Brüsszeltől délre fekvő Waterloonál kerül sor Napóleon utolsó csatájára 1815. június 18-án. Igaz, hogy Wellington herceg a csata előtti éjszakát Waterloo egyik polgárházában töltötte, majd ugyanoda tért vissza, hogy megírja győzelmi jelentését, amíg ugyanabban a szobában lassan elvérzett jó barátja Alexander Gordon, akinek egyik lábát francia ágyúgolyó szakította le.
A valóságban Waterloo városkától négy kilométerrel délre (Brüsszeltől húszra), egy Mont-Saint-Jean nevű falucskán is túl álltak fel a dombtetőre az angolok, amíg a nehéz, sáros talajon a Hougmont-La Belle Alliance faluk közötti vonalon támadtak kétségbeesve a franciák. Egészen addig, amíg a Lignynél június 16-án szétszórt poroszok, észak felé húzódva vissza, Wavre-nál, Waterlootól keletre nem rendezik soraikat, hogy tizenvalahány kilométer menetelve oldalba ne kapják a már fáradt franciákat.
A sokszor sajnált Napóleon egyébként létszámfölényben volt: 70 000 edzett harcosa állt szemben 67 000 szövetséges katonával, akik közül 25 000 volt angol, több mint fele porosz, a többi holland.
Éppen a franciák hadállásának földrajzi helye miatt a waterlooi csatát szokás La Belle Alliance-inak is emlegetni, ami kétségkívül pontosabb, ráadásul festői név, jelentése „a szép szövetség”.
Egy másik waterlooi legenda szerint a császári gárda parancsnoka Cambronne, így válaszolt az angolok megadási felszólítására: „A gárda meghal, de magát meg nem adja.” Fültanúk szerint Cambronne, amint az jó francia veteránhoz illik, csak egyetlen szót kiállott vissza: „Merde! Ezt tárgyesetben kell értenünk: Szart! (Cambronne egyébként épen és egészségesen, fogságba esett.)
Legfrissebb hozzászólások