1848. június 7-én született PAUL GAUGUIN francia posztimpresszionista festő

176 éve született a kalandos életű Eugène Henri Paul Gauguin.

Apja liberális újságíró volt, anyai nagyanyja, Flora Tristan, híres feminista és irodalmár. Születése után néhány hónappal apja – tartva Louis Bonaparte (a későbbi III. Napóleon) hatalomra jutásának következményeitől – úgy döntött, hogy a család Peruba költözik, ezért elhagyták Európát -, de Clovis Gauguin váratlanul meghalt. Felesége két gyermekével nagybátyjához Limába költözött, és a család öt évig ott élt. Miután visszatértek Franciaországba, Orleans-ban telepedtek le. Gauguin itt kezdte meg tanulmányait. Mivel a Tengerészeti Akadémiára nem vették fel, a gimnáziumot félbehagyva 17 évesen matróznak állt, egy kereskedelmi hajón kezdett dolgozni. 1868-ban bevonult a haditengerészethez, a német háború idején Norvégia és Dánia vizein hajózott.

1871 elején szerelt le, ekkor édesanyja már halott. Gauguint a gyámja, Gustave Arosa, képgyűjtő és fényképész vette szárnyai alá, az ő segítségével került Gauguin Paul Bertin tőzsdeügynökségére, ahol megismerkedett Emile Schuffenecker festővel, akivel együtt festettek és rajzoltak. Itt születtek első képei.

Gauguin, a volt tengerésztiszt gyorsan beilleszkedett az üzleti életbe, és mivel a hajókon fegyelemhez szokott, Párizsban is szerényen élt. A panzióban, ahol lakott, megismerte későbbi feleségét. A házasságból tíz év alatt öt gyermek született. A házaspár jólétben élt, az irodában Gauguin pozíciója egyre erősödött, jövedelme is jelentős volt. Megengedhette magának, hogy festményeket gyűjtsön. Az 1874 és 1880 között kialakult gyűjteményben szinte minden jelentős impresszionista festő műve megtalálható volt.

Almafák
(1879)

Gauguin szabadidejében tovább festett; 1876-ban egy tájképét ki is állították a párizsi Szalonban. Ebben az évben ismerkedett meg Camille Pissarróval, aki a következő esztendőkben a legnagyobb hatással volt rá. Több nyarat is nála töltött Pontoise-ban, itt ismerte meg Cézanne-t.

1880-ban az V. Impresszionista Kiállításon Gauguin már 7 képével és egy szobrával szerepelt, a következő évben egy aktképére nagyon jó kritikát kapott. A képet gyermekei nevelőnőjéről, Delacroix egykori modelljéről mintázta.

1882-ben részt vett az impresszionisták kiállításán.

Gauguin és családja jómódjának az 1882-es tőzsdekrach vetett véget. Mivel képei az impresszionisták tárlatain feltűnést keltettek, úgy döntött, hogy művészi pályára lép.

1885-ben elhagyta a családját, és többé nem költözött vissza hozzájuk. A művészetnek lehetett élni, de a művészetből nem lehetett megélni, legalábbis Párizsban nem. Gauguin egy bretagne-i faluba, Pont-Avenba költözött, ahol lakhelye, a Gloanec fogadó a művészek törzshelyévé vált.

Pálmafák Martinique szigetén
(1887)

Képeit azonban továbbra sem tudta eladni. Festőbarátjával, Charles Lavallal nagy fába vágta a fejszéjét, 1887-ben hajóra szálltak Panama felé. Ekkor már javában folyt az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő csatorna építése, és a meggazdagodás reményében oda sereglők nem sejthették, hogy a munkálatok példátlan korrupciós botrányba torkollnak. Végül megépült a csatorna, a megvesztegetéssel, közpénzek elsikkasztásával történő csalás neve azonban mindörökre „panama” lett. Gauguin beállt földmunkásnak a Csatorna-társasághoz, de két hét múlva elbocsátották. A két festő ezután a gyönyörű Karib-tengeri szigetre, Martinique-re utazott. Saint-Pierre, a főváros közelében, egy kunyhóban laktak, és az ihletet adó trópusi táj még a rájuk törő betegségeket, a vérhast, a maláriát is feledtetni tudta. Gauguint elbűvölték a sziget odaadó lányai.

A következő év elején visszaköltözött Pont-Avenbe, ahol összebarátkozott Emile Bernarddal. Ez a barátság alapjaiban volt hatással Gauguin művészetére. Ugyanebben az évben Párizsban megrendezték első önálló kiállítását. A fiatal művészek a szimbolizmus mesterét látták benne.

Gauguin 1888 októbere és decembere között Arles-ban tartózkodott van Gogh-nál. Három hónapot töltött barátja házában, heves csetepaték közepette, mígnem a karácsony előtti napon van Gogh borotvával támadt rá. A tébolyodott festőnek ettől olyan lelkifurdalása támadt, hogy levágta egyik fülét.

Gauguin áprilisban újra Pont-Avenbe költözött. Májusban a világkiállítás alkalmával Párizsban megrendezték az Impresszionista és Szintetista Csoport kiállítását olyan művészekkel, mint Gauguin, Bernard, Schuffenecker, Laval. Bár egyetlen képet sem adtak el, a kiállítás nagy feltűnést keltett a fiatal művészek körében. Ezután termékeny időszaka következett Gauguin életében, nagy képeinek egész sorát festette meg, viszont továbbra is nehéz anyagi helyzetben volt.

Mivel Bretagne-ba már belefáradt, egzotikusabb helyekre vágyott, olyan paradicsomba, ahol az élet könnyebb és a pénz alig játszik szerepet.

Fekete sertések
(1891)

1890 decemberében visszatért Párizsba, és Schuffeneckeréknél lakott egészen addig, míg a férjet féltékennyé nem tette. Főleg útjának előkészítésével foglalkozott. 1891 februárjában a Hotel Drouot-ban kiállított képei közül 30 elkelt. Március 23-án búcsú-bankettet adtak tiszteletére, majd április 4-én hajóra szállt, és zsebében a képei árával és a minisztérium ajánlólevelével elindult Tahiti felé. Tahiti fővárosa, Papeete nem nyerte el a tetszését, inkább a sziget belsejébe vonult. Kunyhóját 13 éves „felesége” osztotta meg vele.

Mataiea-ban a tenger tárult elé és a háttérben hegy emelkedett. Ennek az útnak a szépségeit írta meg Noa-Noa című könyvében. Gauguin barátjának, Daniel du Monfriednek írt leveleiben ismét pénztelenségéről és betegségéről panaszkodott. Kenyéren és teán élt, vért hányt, mégis nagyszerű képek egész sorát alkotta meg. Tavasszal küldte Párizsba Vahine no te tiare című képét, amelyet a Boussod és Valadon Galériában állítottak ki. Az élethez szükséges anyagi eszközök hiánya és rossz egészségi állapota ellenére az 1892-es év a legtermékenyebb, bár a nehézségeket nem sokáig bírta.

1893 júniusában, mert az utazáshoz nem volt pénze, elintézte, hogy visszatelepítsék hazájába. 1893. augusztus 3-án Gauguin megérkezett Franciaországba, és a zsebében csupán 4 frank volt.

Hamarosan váratlan pénzhez jutott, nagybátyjától 13000 frankot örökölt, amiből Párizsban műtermet rendezett be. Hogy a magával hozott emléktárgyak egzotikus hatását fokozza, egy jamaikai származású montmartre-i táncosnő lett az élettársa.

A november 4-én megnyílt kiállításán a közönség és a festőtársak értetlenül álltak művei előtt, egyedül Degas tartott ki mellette.

Gauguin 1894-ben Koppenhágába utazott, ekkor találkozott utoljára családjával. Visszatérve az év végéig Bretagne-ban élt Annah-val. Májusban egy csoport matróz beléjük kötött, és az egyik úgy bokán rúgta Gauguint, hogy a festő haláláig szenvedett ettől a sérüléstől. Amíg Gauguin ágyban feküdt, élettársa kifosztotta, kiürítette a műtermet és odébbállt. Úgy döntött hát, hogy visszatér Tahitire.

Kalapos önarckép
(1893)

1895. február 18-án megnyílt második árverése, amely anyagi bukással végződött. Gauguin 1895. július 3-án hajóra szállt Marseille-ben, és örökre elhagyta Franciaországot, és nyugati parton, Punaauiaban telepedett le. Pahurát, egy 14 éves lányt vett maga mellé vahinéként (asszonyaként).

Gauguin nehéz hónapokat élt át, törődött egészsége mellett a gyarmati kormányzat is sok fejfájást okozott, mert egyre inkább a bennszülöttek pártját fogta. A magával hozott kevés pénz hamar elfogyott, és lassan ereje végén járt.

1896 júniusában már alig tudott élelmet venni, de tovább dolgozott.

1897-ben, abban az esztendőben, amikor legkedvesebb gyermekét, Aline lányát, aki csupán 20 éves volt, elvitte a tüdőgyulladás, öngyilkosságot kísérelt meg, a nagy adag arzéntól azonban erősen hányni kezdett, és életben maradt. Ebben az évben született meg végrendeleteként értelmezett műve, a Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?, amelynek 1898-as párizsi bemutatója a szezon eseményévé vált.

1898 áprilisában kénytelen volt állásba menni a kataszteri hivatalba, ekkor többet írt, mint festett.

1899 januárjában kezdett újra festeni, áprilisban született meg kisfia élettársától. Sok időt szentelt saját, Le Sourire (Mosoly) című szatirikus újságjának, amelyben védelmébe vette a bennszülötteket, és a gyarmati kormányzást ostorozta.

Az 1900 novemberében írt levelében panaszkodott az emelkedő árakra és állandó betegeskedésére, ekkor már nyolc hónapja nem festett komolyan. Ám helyzete lassacskán javult. Néhány gyűjtő több művet vásárolt tőle, és egy szerződésből kifolyólag Gauguin rendszeres jövedelemre számíthatott.
1901 novemberében átköltözött a Marquises-szigetek egyikére, Hiva-Oa szigetére, Atuanába a fenyegető pestis elől, és mert a megélhetés ott a felébe került. A falu közepén cölöpökre felépítette a híres Örömök házát. Lelkesen kezdett festeni, de a lába miatt a műtermét alig hagyta el. Ebben az évben otthon a tudta nélkül kiadták a Noa-Noát.

Lovasok a tengerparton

1902 elején újra kínozta betegsége. Szeretett volna hazamenni Franciaországba, hátha javul az állapota, de Monfried lebeszélte róla, mondván, Gauguin odahaza már legendás festő, aki Óceánia mélyéről küldi utánozhatatlan műveit, a világból eltűnt ember alkotásait.

Gauguin Hiva-Oán is folyton összeütközésbe került a hatóságokkal, mint az őslakosok pusztulásának szemtanúját, a hatóságok meg akarták félemlíteni, és koholt vádak alapján 3 hónapi börtönre és 1000 frank bírságra ítélték.

A festő Tahitire készült, hogy fellebbezzen, de az utazásra már nem került sor. A betegsége ágyhoz kötötte, 1903. május 8-án a XIX. század egyik legjelentősebb szintetista festője Hiva-Oán hunyt el. Egy dombon temették el, sírját egy egyszerű kőlap jelzi.

Hagyatékát árverésen kótyavetyélték el. A Vollard Galéria még ebben az évben 50 festményéből és 20 rajzából kiállítást szervezett, az Őszi Szalon pedig egy egész termet szentelt munkáinak. Képeit Berlinben is kiállították.

Gauguin a 19. század végének jellegzetes alakja volt. Kiábrándult a civilizációból és egzotikus helyeken kereste a szépséget és a nyugalmat, a saját Paradicsomát. Gauguin a festményeken kívül fametszeteket és litográfiákat is készített. Azok közé az alkotók közé tartozott, akiknek művészetét csak haláluk után ismerik el. Képei ma híres múzeumok féltett kincsei, alkotásaiért az árveréseken dollármilliókat fizetnek. A Téli táj (1879) és a Fekete sertések (1891) című képeit a Szépművészeti Múzeum őrzi.