1810. november 7-én született ERKEL FERENC zeneszerző, karmester, zongoraművész és sakkmester

Mindenekelőtt a magyar himnusz zeneszerzője, majd az 1884-ben megnyíló Operaház főzeneigazgatója. Erkel nevéhez fűződik a magyar nemzeti opera megteremtése. Neves sakkozó volt, az 1864-ben alakult Pesti Sakk-kör egyik alapítója.

Leghíresebb operái:
• Bánk bán
• Bátori Mária
• Brankovics György
• Dózsa György
• Hunyadi László
• István király
• Névtelen hősök
• Sarolta

Részlet Gárdonyi Géza: Apróságok Erkel életéből (A szózat meg a himnusz) című kötetéből:

Hát ő megírta már?
— Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról-napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.
— És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?
— Micsoda szándékosság?
— Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.
— De ha nem is akarok.
— Kell! Nem érted és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.
– Ezt mondva – folytatta Erkel, – betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapírost, melléje a szöveget.
– Csináld meg rögtön.
– De, bátyám, hova gondol! Nem cigaretta-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön.
– Meg kell csinálnod!
– Nem lehet. Késő már!
Felelet helyet egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rámfordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:
– Alászolgája.
Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutya-teremtette: szépen vagyunk!
Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom.
És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:
– Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.
És ott a szoba csendességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.
Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismeri.
Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom.
Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség.
Elkezdjük.
A közönség feszült figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik.
Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem.
Ez már előre hatott.
Az eddigi dallamok mindenféle csiricsári nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel.
És alig, hogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat.
Az enyim volt a dicsőség.

Erkel Ferenc gyulai szülőháza falán látható emléktáblán olvasható az alábbi vers (Nuszbek-Székely Sándor alkotása):

Mint a mesék tündér KIS KIRÁLYA
Kinek mérhetetlen volt a gazdagsága
Úgy lépted át ez áldott SZÜLŐHÁZNAK
Álmokat termő, gazdag küszöbét,
S lelked trónjára magadhoz emelted
Hamupipőkét – A MAGYAR ZENÉT.

***