A holtak szellemei fölfelé szálltak, az Ítélőszék és a Mennyek kapuja felé. Minden oldalról szorította őket a világszellem, épp úgy, miként az atmoszféra a fölröppenő buborékokat, arra törekedve, hogy leigázza őket, megtörje személyiségük vékony hártyáját, így vegyítve egybe erényeiket az övével. Ám e lelkek ellenálltak, emlékezve még dicső egyéni életükre a földön, s abban a reményben, hogy egyéni lét várja őket ismét.
E lelkek között szállt fölfelé Mr. Adrewsé is, aki – üdvös és tisztességes élete után – csak az imént hunyt el városi házában. Tudta önmagáról, hogy jóakaratú, jellemes és vallásos lélek, s bár teljes alázattal járult az Ítélőszék elé, az eredmény felől nem is lehettek kétségei. Isten immár nem ama féltékeny Isten. Nem tagadja hát meg az üdvözülés kegyelmét tőle, pusztán azért, mert Mr. Adrews erre számít. Elvégre ésszerű, hogy valamely tisztességes lélek tudatában legyen saját tisztességének, márpedig Mr. Adrews tudatában volt a magáénak.
– Hosszú az út – mondta ekkor egy hang -, de kellemes társalgás közben az út rövidebb lészen. Haladhatnék a társaságodban?
– Szívesen – mondta Mr. Andrews. Kinyújtotta a kezét, s a két lélek immár együtt lebegett az égnek.
– A hitetlenek ellen harcolva öltek meg – mondta ekkor a másik örvendezve -, s most egyenest azon örömök felé közeledem, melyekről a Próféta beszél.
– Nem vagy hát keresztény? – kérdezte Mr. Andrew elkomorulva.
– Nem, én igazhitű lennék. De te bizonyára muzulmán vagy, ugye?
– Nem én – válaszolta Mr. Andrew -, én igazhitű vagyok.
A két lélek szótlanul úszott fölfelé, de nem engedték el egymás kezét.
– Az egyház liberális szárnyához tartozom – tette hozzá Mr. Andrews. – Ez a szó: „liberális” furcsán remegett az űrközi éterben.
– Beszéld el nekem földi pályád történetét – kérte végül a Török.
– Tisztes középosztálybeli családban születtem, aztán Winchesterben és Oxfordban nevelkedtem. Arra gondoltam, hogy hittérítő leszek, de aztán állást ajánlottak nekem a kereskedelmi minisztériumban; az állást elfogadtam. Harminckét éves koromban megházasodtam; négy gyermekem született, ketten közülük elhaláloztak. A feleségem túlél engem. Ha kissé tovább éltem volna, talán lovaggá is ütnek.
– No, akkor én mondom el pályám történetét. Sohasem voltam bizonyos benne, hogy ki az apám, ami pedig anyámat illeti, ennek nincs jelentősége. Szaloniki nyomortanyáin cseperedtem föl. Aztán csatlakoztam egy bandához; együtt fosztogattuk a hitetlenek falvait. Jól ment a sorom; három feleséget vettem magam mellé; mindegyik túlél engem. Ha kissé tovább élek, külön bandám lehetett volna.
– Az egyik fiam Macedóniában utazgatott, amikor megölték. Talán te tetted.
– Nagyon is lehetséges.
A két lélek tovább libegett fölfelé, kéz a kézben. Mr. Andrews nem szólt többé, mert borzadály töltötte el a közelgő tragédia miatt. Ez a férfi, gondolta, annyira istentelen, olyan törvényszegő, kegyetlen és kéjsóvár, hogy bebocsátják a Mennyekbe. De micsoda egekbe jut, csupa olyan durva kéjenc közé kerül, aki földi léte során gonosztevő módjára élt! Mr. Andrews mégsem érzett sem undort, sem erkölcsi felháborodást. Csak roppant szánalom jutott el a tudatáig; saját erényeivel semmiként sem szembesültek a hallottak. Az után sóvárgott, bárcsak megmentené azt az embert, akinek most még jobban szorongatta a kezét. S amikor elért az Ég Kapujához, ahelyett, hogy azt mondotta volna: „Beléphetek?”, amint az szándéka volt, inkább így kiáltott: „Nem léphet-e be ő?” És ugyanebben a pillanatban a Török torkából ugyanez a kiáltás hangzott el. Merthogy ugyanazon szellem munkált mindkettejükben. A kapubejárón át egy hang válaszolt nekik: „Mindketten beléphettek.” S ekkor öröm töltötte el őket és együtt nyomakodtak előre. Akkor a hang megkérdezte: „Milyen köntösben akartok belépni?”
– Én a legjobb ruháimban! – rikkantotta a Török. – Azokban, amelyeket loptam.
S menten remek turbánt nyomott a fejébe, a derekára ezüsttel hímzett mellényt kanyarított, lábszáraira buggyos nadrágot húzott, csípőjét pedig széles övvel kerítette, beletűzve pipákat, pisztolyokat és handzsárokat.
– Hát te milyen köntösben akarsz belépni? – kérdezte ekkor a hang Mr. Andrewstól.
Mr. Andrews is a legjobb ruháira gondolt, de aztán mégsem kívánta újra felölteni őket. Végül aztán eszébe jutott, hogy mit válaszoljon, és azt mondta: „Köntöst.”
– Milyen színre, szabásra gondoltál? – kérdezte a hang.
Mr. Andres sohasem gondolkodott túl sokat az ilyesmin. Így aztán habozva adta a választ: – Fehérre gondoltam, úgy hiszem, valami elomló, puha anyagra.
És azon nyomban adatott neki egy olyan köntös, amilyent az előbb leírt.
„Helyes, ahogyan viselem?” – kérdezte akkor.
– Viseld, ahogy neked tetszik – válaszolta a hang. – Mi mást kívánsz?
– Egy hárfát – indítványozta Mr. Andrews. – Egy kicsi hárfát.
Apró aranyhárfát adtak a kezébe.
– És egy pálmaágat – de nem, nekem nem lehet pálmaágam, hiszen az a vértanúság jutalma; az én életem nyugodt volt és boldog.
– Lehet pálmaágad, ha arra vágysz.
Ám Mr. Andrews nem kért a pálmaágból, hanem fehér köntösében a Török után sietett, aki ekkorra már belépett a Mennyek Országába. Amint most áthaladt a kitárt kapun, egy férfi, hasonló ruhában, mint ő, épp kifelé tartott, kétségbeesetten gesztikulálva.
– Ez miért nem boldog? – kérdezte Mr. Andrews.
A hang nem válaszolt.
– És kik lennének mindeme alakok, akik idebenn ülnek trónusokon meg hegyek ormain? Miért van az, hogy némelyikük iszonyatos, szomorú és annyira rút?
Most sem érkezett válasz. Mr. Andrews tehát belépett, s ekkor látván látta, hogy ezek az ülő figurák mind-mind azok az istenek, akiket a földkerekségen imádnak. Mindegyiküket lelkek csoportjai állták körül, dicsőségüket zengedezve. Ám az istenek nem figyeltek rájuk, mert csakis az eleven emberek imádságait hallgatták, ez lévén egyedül a táplálékuk. Koronként valamelyik hit elgyengült, s akkor e hit istene is elbágyadt, sorvadozni kezdett vagy ájulásba hanyatlott napi tömjénadagjára áhítozva. Máskor pedig, valamely újjászületési mozgalom, vagy valamely nagy megemlékezés hatására, netán egyéb okból, valamelyik hit ismét erőre kapott, s ekkor e hit istene is megint erőteljes lett. És még gyakrabban megesett, hogy egy hit megváltozott; így aztán e vallás istenének vonásai is változáson mentek keresztül; ellentmondásossá lettek, s az extázis állapotából a tisztesség állapotára jutottak, vagy éppen szelídségük és egyetemes szeretetük változott vadsággá és harcias tűzzé. Időnként meg valamelyikük két istenséggé hasadt vagy hárommá, netán még több személlyé; mindegyikük a maga rítusaival és értékes imatömegével.
Mr. Andrews ott látta Buddhát és Visnut és Allahot, ott látta Jehovát és az Elohimot. Látott rút és elszánt kisisteneket, akiket ugyanúgy imádott néhány vadember. Látta az újpogány Zeusz roppant, homályos körvonalait. Voltak ott kegyetlen istenek és durva istenek, megkínzott istenek, és – ami még csúnyább dolog – durcás vonású, álnok vagy ordenáré istenek.
Nincs az emberiségnek olyan vágya, mely ne teljesedett volna be itt. Még egyfajta közbülső állapot is létezett, azoknak, akik ilyenre vágytak, a Keresztyén Tudomány hívei számára pedig egy olyan hely, ahol a jóemberek bizonygathatták, hogy ők ugyan meg sem haltak.
Nem sokáig pengette a hárfáját Mr. Andrews, hanem kutatni kezdte (de mindhiába) valamelyik halott barátját. És bár állandóan áramlottak a lelkek a Mennyek Országába, az mégis furcsa mód üresnek tetszett. S jóllehet Mr. Andrewsnak mindene megvolt, amire vágyott, nem érzett különösebb boldogságot, semmi misztikus elmélyedésben nem volt része, rejtelmes egyesülésre sem lépett a jósággal. Semmi sem ért fel azzal a pillanattal, ott a kapu előtt, amikor azért fohászkodott, hogy a Török beléphessen, s amikor azt hallotta, hogy a Török ugyanígy fohászkodik őérte. S amikor végre megpillantotta útitárság, az emberi öröm hangos kiáltását hallatta.
A Török gondolatokba merülve üldögélt, és körülötte hetesével a hurik, akiket a Korán ígér az igazhitűeknek.
– Ó, kedves barátom! – kiáltotta az. – Jer ide, s akkor sohasem válunk el többé, s az én örömeim a tieid is lesznek. Hol van a többi barátom? Hol vannak azok az emberek, akiket szeretek, vagy azok, kiket megöltem?
– Én is csupán téged találtalak meg – mondta erre Mr. Andrews. Lekuporodott a Török mellé, a szüzek pedig, akik színre egyformák voltak, szénfekete szemükkel csak bámultak rájuk.
– Bár mindenem megvan, amire vágytam – mondta akkor a Török -, nem érzek különösebb boldogságot. Semmi sem ér fel azzal a pillanattal, ott a kapu előtt, amikor azért fohászkodtam, hogy téged bebocsássanak, és amikor azt hallottam, hogy te is ugyanígy fohászkodsz énérettem. Ezek a szüzek épp olyan gyönyörűek és jók, mint elképzeltem, mégis azt kívánom, bár ennél is szebbek lennének.
S amint ezt kívánta, a hurik alakja még jobban kigömbölyödött, szemük pedig nagyobb és feketébb lett, mint addig. Mr. Andrews pedig, hasonló kívánság révén megnövelte köntöse makulátlan fehérségét és puhaságát, és hárfája csillogását. Merthogy azon a helyen vágyaik teljesültek, nem pedig reményeik.
– Én megyek innen – mondta végül Mr. Andrews. – Mi a végtelenre vágyunk, de nem tudjuk elképzelni. Hogyan is számíthatnánk olyasmire, hogy ez is megadatik nekünk. Sohasem képzeltem el azelőtt semmi olyasmit, ami végtelenül jó vagy gyönyörűséges, hacsak az álmaimban nem.
– Veled tartok – mondta a másik.
Együtt keresték meg a kapubejáratot, s a Török megvált szüzeitől meg legjobb köntösétől, Mr. Andrews pedig eldobta ruháját, hárfájával együtt.
– Távozhatunk? – kérdezték akkor.
– Mindketten távozhattok, ha úgy kívánjátok – mondta a hang -, de emlékezzetek rá, mi van odakint.
Amint áthaladtak a kapun, ismét érezték a világlélek szorítását. Egy pillanatig ott álltak kéz a kézben, és ellenszegültek a szorításnak. Aztán hagyták, hogy rájuk törjön, ők pedig, minden általuk nyert tapasztalattal, és minden általuk gerjesztett szeretettel és bölcsességgel, belehatoltak a világszellembe, jobbá téve azt.
Legfrissebb hozzászólások