A franciák nagy századának (Grand Siècle), a “klasszicista triász” egyik nagy drámaírója Corneille és Molière mellett.
Hamar kitűnt az iskolában szónoki tehetségével, ezért tanárai jogi pályára szánták. Racine azonban hamar állást vállalt, s belekerült a párizsi fiatalok bohém életébe, kocsmákba járt. A hagyomány szerint összebarátkozott kortárs írókkal, köztük volt La Fontaine, Molière, Boileau. La Fontaine, a nagy mesélő feleségéhez távoli rokonság is kötötte.
Korán elkezdett drámákat írni, de első darabjait visszautasították, nem adták elő. Első kudarcélményei arra ösztönözték, hogy egy jó papi állást teremtsen, de ez a próbálkozása nem sikerült, így egy év múltán ismét az irodalom területén próbált kitűnni. 1663-ban kapóra jött neki, hogy XIV. Lajos francia király, „a Napkirály” betegségből való felépülése alkalmából felszólította a költőket, írjanak e nagy öröm hatása alatt egy szép költeményt. Racine ünnepi ódája is felkeltette a figyelmet, melynek hatására az ő neve is felkerült az évjáradék-listára.
Kezdetben Molière színházában kerültek előadásra drámái, bár hamarosan megszakították kapcsolatukat. Későbbi sikerei miatt Molière, de főleg Corneille hívei körében számos irigye akadt, megindultak az irodalmi “pengeváltások”, sőt dehonesztáló mendemondákkal is igyekeztek jó hírnevét befeketíteni. Amikor Thérèse Du Parc színésznő mérgezés következtében meghalt, Racine-t is bűnösnek vélték, a színésznő családja nyíltan megvádolta. A művésznő csakugyan mérgezés következtében halt meg, de Racine bűnrészessége utólag sem igazolódott.
1667-től 1674-ig bezárólag szinte minden évben írt egy sikeres drámát. Ezután két év maradt ki, 1675-1676, majd 1677-ben jelentkezett életének legjelentősebb drámájával, a Phaedra-val. Ez időtájtól Jean Racine és XIV. Lajos király kapcsolata elhidegült. Racine visszavonult az udvartól, példás családi életet élt és történetírói munkásságot folytatott, míg nem 1689-ben és 1691-ben egy-egy igen figyelemre méltó vallásos drámával jelentkezett, az Eszterrel és az Atáliával. Élete végén kibékült fiatal korának tanítómestereivel, a janzenistákkal, akik nagyra értékelték Racine Phaedra című drámáját. Drámái Franciaországban mind a mai napig népszerűek.
Legfontosabb művei: A testvér-ellenfelek, Nagy Sándor, Andromaché, A pereskedők, Brittanicus, Berenice, Iphigeneia, Phaedra, Eszter, Atália.
JEAN RACINE: Egy keresztény panasza amiatt, hogy magában ellentmondásokat tapasztal
Uram, mily szörnyű háborúság!
Magamban két embert lelek.
Harcol az egyik, hogy legyek
szerető szívvel hű tehozzád.
A másik meg merő dacosság
törvényed ellen, ellened!
Az egyik csupa fény és szellem;
azon van, hogy égre tapadt
szememnek az örök javak
kincsén kívül semmi se kelljen.
A másik súlyával szünetlen
földre görbeszti vállamat.
Jaj, magammal víva csatákat,
békét ígyen hol lelhetek?
Akarom, s mégse köthetek.
Akarom, s jaj – ily bajt ki látott! –
a rosszat teszem, mit utálok,
és nem a jót, mit szeretek.
Szent kegyelem, ó, üdv sugára,
jöjj, békíts végre össze már:
édes erőszakkal akár
ejts rabságba, vidd szolgaságba
a lázadót; ő is kívánja,
mert gazdája most a halál.
(Illyés Gyula fordítása)
***
Kapcsolódó alkotás:
Legfrissebb hozzászólások