Papp Viktória: Mindig mindent őszintén

A szó, hogy felejthetetlen,
Nehéz, hogy valódi értelmet nyerjen.
Nézem az eget, a csillagokat, a Holdat,
Ezek eddig is ilyen szépek voltak?
Bár tudnám, mi történik velem,
Létezik, hogy megjavult a szemem?
Minden élénkebb, főképp a piros rózsa,
Soha nem hervad el, gondoltad volna?
Érezted a levegőt, mi köztünk szikrázott?
És a hideget, mely mindkettőnket kirázott?
A pillangók szélsebesen repkedtek,
Próbáltam hessegetni őket, de nem mentek.
Szedd össze magad és nézz előre,
Látod-e magad mellett a jövőbe?
A kiutat nem, de a jövőt látom,
Hogy eddig nem találtalak meg, csak azt bánom.
Az vagy, ki bennem, sötét alagútban, fényt talál,
Kivel a jövőm nem csupán egy „talán”.
Kinek szívem, lelkem szívesen kiteszem,
Mert nem használna ki egy percre sem.
Vártam a csodát, ami majd engem megment,
Te vagy minden, ami az élethez kellhet.
Vártam, de nem történt semmi.
Ehhez nekem kell egy jó nagyot lépni.
Kockáztattam, féltem minden pillanatban,
De valami mégis azt súgta: „Ne hagyd abba!”
Köszönetem, szeretetem, hálám leírhatatlan,
Ilyen boldog akarok lenni minden pillanatban.
Legyél velem, fogd a kezem, nevess,
Mindig mindent őszintén,
s csak annyit kérek, szeress!