A célja? Egyszerűen a költészet vagy a természetes leírás
Jack Kerouac
Feltűnnek, s eltűnnek. A tél nem igazán az ő évszakuk, némely vérmes képviselőjük azért kimerészkedik az utcára, vagy egy-egy aluljáróban húzza meg magát, s alig észrevehetően, de némi ércek reményében belefog produkciójába. Fagyott kezében ott a gitár, s vagy eltalálja a hangot, vagy nem. De legalább megpróbálja, hogy nyújtson valamit azért a kis pénzért, mit hanyag figyelmű kezek, fülek tulajdonosai beleszórnak a gitártokba, vagy a használt kalapba.
Máskor, más évszakban szinte naponta látom őket, mostanában előjönnek rövid időre odújukból, megkínálnak minket, járókelőket, bámészkodókat, aztán eltűnnek talán egy kórház mélyén, vagy másutt. Féltucatnyi jut eszembe naponta ismételt utam során, mind más, mind említésre méltó, vagy mert azt gondolom, érzem, tudja mit tesz, és jól teszi, vagy mert nagyon bátor azzal a szerény képességgel, amivel mégis ki mer állni.
Lassú reggeli utam során az Örs vezér teréig senki nem jön szembe, senki nem szólít meg, hagynak olvasni. Az aluljáróban aztán szembetűnik az első próbálkozó. Gitáron játszik, a háttérből egész komplett zenekar szól valami számomra ismeretlen ketyeréről, énekszót is hallok, s a fiatalember makacsul ismételgetve játssza ugyanazt a gördülékeny riffet, miközben egy táblára írt pár soros közlemény tudósít, albérletre gyűjt. Tiszteletreméltó a kitartása, de valódi utcazenésznek nem nevezném. Tarkítja, színesíti a reggelt, de ez még kevés. Ballagok is tovább, s míg a lassan hömpölygő tömegben elérem a metró szintjét, eszembe jut egy másik páros. Szoktam errefelé látni egy öregebb hegedűst, néha cimbalmon kíséri egy cimborája, s mindent eljátszanak, népzenétől elnyűtt, elrongyolt filmslágerekig, betétdalokig mindent. Ez olykor szórakoztató, olykor zavaró, érdekessé teszi, hogy mit játszanak, s az milyen hangszeren szólalt meg eredetileg. A jó ízlés gyakorta nem játszik szerepet, de kevéske apróért a hidegben bármit, mondják ők. Nem szoktam megállni, és hallgatni, bámulni ezt a kettőst, viszont eszembe jut, hogy ugyanitt előfordul egy fiatal srácokból álló trió, s igen jó népzenét nyomatnak, és hatalmas elánnal, pontosan szólaltatják meg a jobbnál-jobb népdalokat. Életet lehelnek abba a húsz-harmincméternyi sivár, neonfényes rideg szakaszba.
S bár már régen láttam, eszembe jut egy hegedűs, aki gyönyörűen játszott klasszikus darabokat, főleg barokk zenét. Vajon, hová tűnt egy ideje?
A minap pedig hazafelé kissé álmatag lépteimből dobszóló riasztott fel már a metróból kilépve megütötte fülemet, ütemes, életszagú, vehemens dobolás hangja szűrődött fel az aluljáróból. A zenész egyedül töltötte be a teret, tenyérrel, kézfejjel, mindennel verte a tam-tamot, az eszköz a nyakában lógott, és elszórakoztatta őt is, a járókelőket is. Nekem pedig kemény élni akarást sugallt, hideggel, téllel, szegénységgel szemben. A maradék aprómat odaadtam, illő közelségből a kalapjába szórtam. Így emlékszem. Az úriembert talán láttam már máshol, a hangos dobolókkal többnyire az Astoria környékén találkozom, kicsit nézem őket, aztán megyek tovább utamra, magamban jó szórakozást kívánva nekik, s hogy segítse őket a dobolás. Mert az utcazenészek legalább annyit adnak, mint amennyit kapnak. Nem egyforma színvonalon, de hiányoznak, ha eltűnnek hosszabb-rövidebb időre.
Ha munka végeztével elindulok haza, a múzeum udvarán ebben a zord időben is látok, hallok egy a körülményekhez mérten fanatikusnak mondható alakot. Szinte a földön ül, olykor guggol, felturbózott gitár az ölében, és furcsa, elfolyó zenét játszik, korábban feljátszott rögzített alapokra, hallgatni jó, mint amikor a dermedt tagokban lassan elindul a vérkeringés. Le a kalappal, hogy ebben a hidegben is próbálkozik, úgy érzem, az ujjai sokkal merevebbek lehetnek, de ő dacol az időjárással, és ott van, folyik a zene, árad az ujjbegyeiből, a hideg fémhúrokból.
A nyári melegben láttam egy másik kedvencemet, a földalatti lejárata előtt vert tanyát. Előtte cintányér állványon, és egy lábgép, azon hozta a ritmust, s közben veszettül fújta a didzseriduját, kicsit transzba ejtve önmagát és a hallgatóságot is. Ilyenkor egyetlen kérdés merül fel: miért nincs nála CD, vagy bármi, hogy hazavihetném, otthon is hallgathatnám a zenéjét, átélve újra a talán egyszerinek és megismételhetetlennek szánt hangulatot. Vagy az utcazenélés egyfajta performance, ismérve, hogy nem kell feltétlenül dokumentálni, konzerválni? Olykor előfordul, hogy a muzsikusnál találni megvásárolható, jó minőségű hangzóanyagot. Ha a múzeum épületéből kilépve más irányba indulok haza, gyakran hallom a fák közül egy jellegzetes ütőhangszer hangját. Csöndes úriember játszik rajta, egyszer beszélgettem is vele, máskor vettem is tőle cd-t, a hangszer neve hang, s leginkább egy ufóra hasonlít, és bár ütőhangszer, inkább dallamot, mint ritmust játszanak rajta, szomorú, mégis harcosan szomorú, konok zenét, amit bármikor jó hallani, megállít pár percre, nézem figyelem a kezek, az ujjak technikáját, kicsit feltöltődöm, s úgy indulok tovább.
Lassan a végére érek. Kicsit elvarratlanok a szálak, akár az utcazenélés spontán pillanatnyi hangulatai, s egy utolsó öltés erejéig meg kell magyaráznom a mottót.
A célja? Egyszerűen a költészet vagy a természetes leírás. – írja valahol egész másról Kerouac, s tegyem, tehessem hozzá mindjárt: miképp ugyanez a célja ezen írásnak is. Mert írni az utcazenészekről tán együtt érző költészet, de zenélni, hidegben, hőségben, az szavakon túli, a kereteket feszegető cselekvő költészet. El- és felemeli az embert, akár kevéske pénzért, akár ingyen, szelíd kalandvágyból teszik.
(Mindezt talán elmesélem újra és újra, közben végiggondolva mi minden lehet a költészet, ha épp nem vers, vagy más lírai szöveg a megjelenési formája.)
***
Nyírfalvi Károly (1960-2017) költő, szerkesztő
„…nem akartam megfelelni a várakozásoknak, nem akartam megmondó ember lenni, nem akartam mindig tisztázni, mit akarok mondani, ellenben igyekeztem világosan, érthetően, letisztult formában, és úgy írni, ahogy mások nem, még ha a téma jól ismert, közhelyszótárba illő tartalom, és fogalom volt is.”
“Nyírfalvi Károly Békéscsabán született, diákévei és munkásságának kezdete Pécshez kötik, itt is kötött házasságot. Budapestre költözésük után tíz éven át volt a Bőrklinika könyvtárosa. 2005 májusában került a Magyar Mezőgazdasági Múzeumba, ahol a könyvtár raktárában találta meg a helyét. Mindenki ismerte, kedves, segítőkész, érzékeny, művelt férfi volt. Munkáján túl örömmel vett részt és vállalt feladatokat múzeumi, könyvtári programokon, rendezvényeken.
Szenvedélye a művészet és a költészet volt. Életének hivatást a vers és az irodalom adott. Több verseskötete is megjelent, a legutóbbiak 2015-ben. Maga is sűrűn lektorált verseket online irodalmi honlapokon. Számos nyomtatott és online irodalmi folyóiratban jelentek meg versei, írásai. Költői mivoltát a Múzeumban is kamatoztatta. Verse jelent meg a Múzeum Közleményeiben és rendszeresen tisztes búcsúzó versekkel köszönt el távozó, nyugdíjba vonuló és elhunyt munkatársainktól, melyből az évek folyamán egy kis gyűjteményre való született. Váratlanul ment el, utolsó munkanapján, elmenőben egy tablót szorítva magához, még a másnapi viszontlátással búcsúzott…”
(Forrás: mezogazdasagimuzeum.hu)
Legfrissebb hozzászólások