Míg anyám jobban volt, a kerületi “idős klubba” járt tornászni és ebédelni. Itt értem el, mikor egyszer “ingyen vérnyomásmérésre” várakoztak. Többnyire 70-80 éves, diplomás asszonyok, nyugdíjas tanárok, védőnők, úgy láttam, anyun kívül közülük mindenki Pesten szocializálódott.
A transzokról volt szó, az Lmbtqr-micsodákról, akiket még egyikük sem látott. Akik mind olyanok, mint az ufók, a mikiegerek, voltaképpen nem is léteznek, “Amerika” találja ki őket, hogy megszédítse az embereket. De ma már vannak anyák, akik “menőségből” átoperáltatják a pici gyerekeiket. Egy neves általános iskola kórusvezetője rémtörténeteket mesél a hajdani fiúszopránokról, akiket pénzért heréltettek ki a szüleik. Nincs az az aljasság, amire az emberek pénzért nem képesek.
Anyám lelkesen tódít, ő se akar a pesti nyugdíjasoktól lemaradni. Nem, ő sem látott transzokat soha, erősködik.
Mondom, dehogynem, a keresztanyjának a mostohanővére volt a híres “Bözsi bácsi”. Anyám elmagyarázza a barátnőinek az — amúgy tényleg lélegzetelállító — történetet. 1919 után, mikor a férfiak nem jöttek haza a háborúból, a földek a nőkre maradtak, a Csallóközben néhány gazdagabb özvegyasszony elkezdett kalapot és nadrágot viselni. Ez sok esetben logikus is volt: a húszas évek elején “felszaladt” a szoknya, idősebb asszonyok szemében illedelmesebb viselet volt a meghalt férj nadrágja, mint a bokát szabadon hagyó “szoknyácska”. A nadrágos asszonyok közül “Bözsi bácsi” volt a legkitartóbb. Két fia esett el Galíciában, egy Doberdónál, a férjét sírba vitte a bánat, Bözsire maradt 80 hold, 2 meny, 1 gimnazista kisfiú, rajtuk “uralkodott”. A fejében megbillent valami, magyarázza a többieknek anyám: ostorral kergette a béreseket, “veszettül” ivott és káromkodott, csak a plébános tudta lerimánkodni róla a kalapot és a nadrágot.
Mint Pipás Pista, szörnyülködnek az asszonyok.
És kiderül, a legtöbben láttak már transzokat, vagy legalábbis ismert olyanokat, akikről a II. világháború után ezt terjesztették. A szexualitás a történelem “hátországa”.
Akkor hogy-hogy nem léteznek transzok, kérdezem tőlük.
Ahogy legyintenek és nevetnek, már érteni vélem. “Bözsi bácsi” és a többiek még egy sors volt, furcsa ugyan, de egy hozzájuk hasonló, emberi lény, a többiek meg, akiket a tévében mutogatnak, csak rivaldafényben mutogatott “kitalált lények”, “amerikai mikiegerek”. Egy másik nyugdíjas tanár — a szófűzése alapján régi “párttag” — egy egész kis magyarázatot fűz hozzá. Az USA középső vidékein nincs munka, Obamáék és a “többi szélhámos, a kapitalista barátai” semleges nemű vécékkel próbálja leszerelni a “népet”. Nem baj, hogy éheztek, nem baj, hogy nincs munkátok, de legalább büszkék lehettek, hiszen ti nem rekesztitek ki a “szegény transzokat”. Egy semleges nemű vécé sokkal olcsóbb, mint egy új gyár vagy egy új iskola.
Ezzel ki vitatkozna? Mindenki lelkesen bólogat.
Transzok márpedig nincsenek.
A nyugdíjas klubban történt betoppanásom óta sokat gondolkodom, mit jelent az a köznyelvben, hogy “nem létezik”. Az emberek (főleg az idősek), éjjel-nappal tévéznek, facebookoznak, interneteznek, de a felét-harmadát sem hiszik el, amit hallanak. Olyan mély gyűlölet és gyanakvás él az elitekkel szemben, hogy diplomás emberek is hitelt adnak annak, hogy Bush rombolta le az ikertornyokat, hogy az AIDS-et az amerikai feketék kiirtására “engedték szabadon”. Mindezt megerősíti a XXI. századi propaganda hihetetlenül alacsony színvonala. Ha öklüket rázó, “no finger”-t ordító, katonaköteles, fiatal férfiak képe alá odaírom, hogy “menekült családok a háborúból”, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy sokak szerint menekültválság egyszerűen nem létezik — az egész egy Soros-ármány, nem több. A nénik a nyugdíjasklubból EGYETLEN dolgot nem fognak elhinni: hogy te se tudod, sőt, téged abszolút nem érdekel.
Így tántorgunk összeesküvéselméletről összeesküvéselméletre.
De most vannak-e transzok vagy nincsenek? Ha mindenki látott már egyet-egyet, akkor hogy-hogy nem léteznek?
A Bözsi bácsit a transzoktól elválasztó nyelvi és érzelmi (bizalmi) szakadék fogja meghatározni a jövőnket. Ennek az elitnek még a világvégét sem hisszük el.
(A képen Pipás Pista látható. Bözsi bácsiról, erről a kitűnő távoli rokonomról sajnos nincs fényképem.)
***
“51 vagyok, egy 10 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”
Kapcsolódó oldalak:
Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán
Legfrissebb hozzászólások