Az “örökség” mindig akkor jön divatba, amikor esély sincs valaminek a feltámasztására. Mennyi tintát elpazaroltak a XX. században 1948-49 “örökségéről”! Amikor nyilvánvaló volt, hogy a történelmi körülmények teljesen megváltoztak, az a radikális, romantikus, nemzeti szellemű baloldal, amelyhez 48-49 emblematikus eseményei kötődtek, véglegesen szétmorzsolódott és elenyészett. Az utána újjáalakuló, (tulajdonképp teljesen újraszerveződő) baloldal már egészen más dolgokat tartott fontosnak. Úgyhogy nyugodtan lehetett delirálni Petőfi “koszorúiról” (különösen az 50-es években), orrvérzésig szavalgatni a Talpra magyart iskolai ünnepségeken. 1848-49 “öröksége” (hahaha!) teljesen ártalmatlan volt. Vérmérgezést kaphattál tőle, de nem inspirációt.
De ami történt, nem jelenti, hogy helyes volt.
Volt egyszer egy folyóirat, ami annyira jelentős volt, hogy azokat is meghatározta, akik csak egyszer-kétszer (mint József Attila) vagy egyáltalán nem publikáltak benne. Ennek a fő oka szerintem, hogy a modernizációval kapcsolatos viták a XX. század eleji magyar társadalomban az irodalom nyelvén fejeződtek ki, irodalmi művekben (esszékben) öltöttek testet.
Hogy mennyire nem ösztönös tapogatózásról volt szó, hogy a “nyugat” mennyire nem csak ösztönös sznobizmust jelentett, hogy milyen mélyen átélt alternatívák során gondolták úgy, hogy a “bezárkózás”, a “kelet”, a puszta hagyományőrzés halálos, ennek igazolására álljon itt Kosztolányi egy útleírása. (Kosztolányi Dezső: Tinta, Gyoma: Kner, 1916, 102–106.)
A “szent Itália” vagy Párizs bálványozása nemcsak felekezeti különbséget jelentett, hanem eltérő modernizációs stratégiákat. A Nyugat számára többféle “nyugat” létezett, és ez határozta meg műfordítói tevékenységüket. Ebből, a politikai tájékozódásból adódott az az abszurd helyzet, hogy a Nyugat negligálta a századfordulós Bécs az akkori kortárs francia irodalomnál feltétlenül elevenebb, pezsgőbb és újítóbb irodalmát. Mi Musilt, Rilkét, tehát hajdani “honfitársainkat” nem a nyugatosok közvetítésével ismertük meg, hanem a 80-as, 90-es években. A Nyugat “nem törődött” a kelet-közép-európai (cseh, lengyel etc.) irodalmakkal sem. Szándékosan úgy tettek, mintha Magyarország valahol Svájc területén helyezkedne el — félúton Párizs és Velence között. A Nyugat “nyugatossága” (amelyen belül számos vita elfért — sőt viták nélkül nem is működött volna) olyan kamaszosan engesztelhetetlen volt, hogy sokan még a finnugor nyelvrokonságot sem fogadták el: Budapestnek még Helsinki is túlságosan keletre volt.
A Nyugatnak egyetlen baja volt — hogy nem volt mindjárt három vagy négy belőle. (Két Nyugat, azaz két egymással marakodó “szomszédvár” kevesebb lett volna, mint egy.) Talán társadalmi okai is voltak, hogy a Nyugat, amely a vidéki gyökerű értelmiség és a nagyvárosi zsidó polgárság valamilyen szövetségére épült, elég későn fogadta be az avantgárdot és a népieket. Dehát egyetlen irodalmi lap sem a népképviselet elvére épül: nem tarthat fenn a versrovatban kvótákat a csepeli vasmunkásoknak és a békési aratóknak. Minden lapot meghatároznak a szerkesztők-szerzők személyes kapcsolatai. A Nyugat prózarovata kicsit úgy fest, mintha vidéki fiúk-lányok azért jöttek volna Pestre, hogy nyugodtan felfedezzék a századfordulós magyar kisvárosok (Szabadka, Szekszárd, Nyíregyháza etc.) delejes vonzerejét. És ez pontosan így is volt!!! Én ezt nagykanizsaiként természetesen a legkevésbé sem bánom. De három vagy négy, egymással párhuzamosan futó Nyugat talán arra is alkalmas lett volna, hogy felfedezzük Angyalföld vagy Kőbánya (micsoda nevek, te úristen!) varázserejét.
A kései Nyugat kevéssé dicsőséges dolgokat is jelképez. Sznobságot, felületességet, tekintélyelvűséget. Gondoljunk csak az Ady-matinékra rohangáló, hülyén kacarászó Moviszternére (Édes Anna). A Nyugat a húszas-harmincas években, a legdühöngőbb Ady-kultusz idején tényleg úgy viselkedett, mint egy párt. Gondoljunk csak az Ady-pamfletet színpadiasan, egy kis Ady-szobor előtt felolvasó Kosztolányira vagy egy, Adyval kapcsolatos, régi levél miatt öngyilkosságot fontolgató Babitsra. És ilyen nevetségesen nem a nyékládházi önképzőkör gimnazistái viselkedtek (és nem is a Mester és Margarita Tömegírban gyülekező költői és írói), hanem a magyar irodalom vezető alakjai. Pedig a kultuszépítésnek se akkor, se ma nem volt sok értelme. A magyar “aljanép” jóval kevésbé tekintély- és bálványimádó, mint elitje elképzeli. Igazából azokat az írókat-költőket szereti, akik a kultusz ellenében is ki tudják mutatni a szuverenitásukat. Ilyen volt Kertész vagy akár az impresszáriója ellen lázadó, a pesti utcákon magyaros ruhában, boros flaskával a kezében “járatott” Petőfi. Adynak erre — lévén évtizedek óta halott — nem volt semmi esélye.
1989-ben aztán megindult a harc a “Nyugat örökségéért”. De milyen harc? A Nyugatot — fénykorában — épp a modernizációval kapcsolatos, irodalmi művekben is kifejtett VITÁK éltették. Ahol nincs vita, ahol minden ellenvélemény tévedésnek vagy elhajlásnak számít, és büntetést von maga után, ott milyen Nyugatról beszélünk? 1989-ben épp ilyen fontos lett volna végiggondolni, merre van a mi “nyugatunk”, Rómában, Párizsban, Szingapúrban, Brüsszelben, New Yorkban? Vagy netán Helsinkiben? Mit kezdjünk — a több tízezer tudszoc-diplomás országában (hehe) — a világkapitalizmussal, a világ (benne Afrika) újragyarmatosításával, a kizsákmányolás legújabb formáival? Rögtön verjük agyon a téeszeket, adjuk el a közműveket, vagy várjunk egy kicsit? Ezeket a vitákat a magyar értelmiség nem folytatta le. Soha nem volt B terv vagy C terv. Párizs mögött Róma vagy Velence. Varsó vagy Helsinki.
És az ezredforduló légköre sem emlékeztetett a “puhány” századfordulójéra. De talán még a húszas-harmincas évekére sem, mikor is elképzelhetetlen lett volna, hogy nagy nyugatos írók “magyarázzák” Horthy, Gömbös vagy más politikus beszédeit. Alig hihető vagy képzelhető el, hogy Babits például megvadult aláírók élén tüntet x vagy y elhallgatásáért. Hogy egy ilyen, még ifjúkori levele miatt is ennyit szorongó ember jól érzi magát a nem csillapuló verbális agresszió légkörében?
De a kérdések, amiket 1989-ben nem tettünk fel — ahogy az illett volna a Nyugat nemzetéhez — továbbra is kérdések.
Ahogy a “félbehagyott baloldal” kérdése is ott lebeg az unalomig ismert Talpramagyar mögött. Hogy lehet és kell a baloldalt újragondolni egy olyan társadalomban, amely a szabadságharc idejéhez hasonlóan TOVÁBBRA sem jobboldali.
Hát akkor milyen? Ezt kérdezzük.
***
“51 vagyok, egy 10 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”
Kapcsolódó oldalak:
Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala
Legfrissebb hozzászólások