Ma reggel egy ’77-ben kiadott könyvet lapozgattam, és kiesett belőle egy csontszáraz falevél. Pont 40 éve (esetleg mínusz egy-két év amíg hozzám jutott a könyv), hogy oda tettem, valószínű emlékeztetőül valakire, valamiért, de sajnos az efféle részletek morzsái már kihulltak az emlékezetemből. Most csak valami kifejezhetetlen békét érzek, amint kezembe veszem ezt a lepkeszárny-finomságú levelet, mintha azért mégis egyféle üzenetet kaptam volna azokból a letűnt időkből. Akkor még volt ki őrködjön a békénk fölött. Nekünk, tízen-huszonéveseknek meg sem fordult a fejünkben, hogy tenni kellene valamit érte. Ott volt az előttünk haladó generáció, az “ősök” szolid osztaga. Nem a M.Beniuc-törpeségű költőkre, írókra gondolok, akik verseményeikben gyakran elpufogtatták a “béke” szót, hanem szüleimre, s a hozzájuk hasonló sok ezer kétkezi munkásra, akik keményen megdolgoztak nap mint nap, nem a fogalom villogtatásáért, hanem a mi tényleges gondtalan életünkért. Mi, az akkori “szépreményűek” még csak fel sem fogtuk, hogy lehetne másként is, mint ahogy alig egy-két évtizede volt is: háború, éhínség, vérontás és rengeteg árvasors. Most már a mi kötelességünk lenne ezt a természetes gondtalanságot biztosítani gyermekeink, unokáink számára, de vajon képesek vagyunk-e rá? Beállhatunk-e közéjük és a most élesülő bombák, kémiai, biológiai, mifene fegyverek közé? Egyáltalán van-e fogalmunk konkrétan mi készül ellenük, az emberiség ellen? Csak kapkodjuk a fejünk nap mint nap a rengeteg rémhír, politikai sakkhúzás, földalatti manőverezés hallatán, de fogalmunk sincs, érvényben van-e még a fogalom: VILÁGBÉKE, az általunk ismert értelemben. Megelégedünk a cafatokkal, melyek néha kihullanak a mindennapok mókuskerekéből, egy csöndes decemberi havazás, a kandalló előtti esti fény képében, vagy egy ilyen régi-régi falevélben, mely hirtelen előbukik egy könyv lapjai közül.Tudjuk, érezzük, most kellene lépni azért a BÉKÉÉRT, amíg még nem késő. De hol kezdje el a magamfajta közember? Hogyan hadakozzon a láthatatlannal, az embertömegeket bábokként mozgató szellem-zsinórokkal, a beteg koponyák mögötti sötét szörnnyel? És hogy vallja be tehetetlenségét a mit sem értő gyermekeknek?
***
Tomos Hajnal csángó magyar újságíró, költő különleges és értékes verseket, hangulatos rövid prózákat ír, figyelemre méltó fotóival pedig szintén több internetes kulturális magazin oldalán is találkozhatunk.
Tomos Hajnal a középiskola elvégzése után diplomát szerzett a bukaresti külkereskedelmi, illetve a szecselevárosi közélelmezési technikumban. Elvégezte a Spiru Haret Főiskolát is, ahol mesteri fokozatot szerzett. Jelenleg a Victor Jinga Szakközépiskola tanára.
1993-tól jelentek meg versei és riportjai a Brassói Lapokban, itt 1995-ig dolgozott. Publikált továbbá a Romániai Magyar Szóban (1995–2002); rendszeresen közli alkotásait többek között a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti portál, a Lenolaj kulturális online műhely, az Eirodalom erdélyi irodalmi portál, a Porcelánszív irodalmi folyóirat és a Litera-Túra irodalmi és művészeti magazin. Három versét Márk Attila zenésítette meg, ezek az előadóművésznek A második kérdés című hangkazettáján is szerepelnek. Versei a Fagyöngy (Székelyudvarhely 1994), a Cseke Gábor szerkesztette Erdélyi és csángó költők (Brassó, 2007) és a 101 vers Brassóról (Kolozsvár, 2008) című antológiákban is szerepelnek, eddig 11 kötete jelent meg.
B. Tomos Hajnal alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
B. Tomos Hajnal alkotásai Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások