Az istenek is játszanak
Azt meggyőződéssel állíthatom, hogy az istenek sokat, sokszor és önfeledten játszanak. Azért biztos, mert Isten teremtményei vagyunk, a játék szeretetét tőle örököltük. Velünk született adottság és nem csak ránk, hanem minden teremtményre, tehát az állatvilágra is jellemző. Önfeledten játszik a cica, gida, csikó, a kisgyerek és közben megismeri önmagát, a lehetőségeit, a környezetét, felfedezi a világot. Mindezt örömmel teszi, igénye van rá, hiszen a játék amellett, hogy ismeretszerzési lehetőség, örömforrás, megnyugtat, felemel, felszabdít.
Nem tudjuk egészen pontosan, hogy merre található az istenek játszótere, kultúrtörténetünk ilyen szempontból kicsit megtévesztő, több helyszínt nevez meg. Lehet, hogy az Olümposzon zajlik, amikor arra jártam, felhős volt az ég, ezért sajnos nem sokat láthattam belőle. A Valhalla, az arany Róma, Asgard, Teotihuacan is remek helyszínek lehetnek, a néphiedelem által szent helyeknek hitt Szeged környéki bodzacserjékről nem is beszélve, de számunkra, keresztények számára a legvonzóbbnak, legizgalmasabbnak mégis a Mennyek Országa tűnik, ahol az üdvözült lelkek minden valószerűség szerint gyakran és sokat szórakoznak. Biztosan így van, hiszen lazítás nélkül az örökkévalóság egysíkúnak, unalmasnak, belterjesnek tűnik.
Miközben gyűjtöttem az adatok a helyszínekről, egyre világosabbá, egyértelműbbé vált számomra, hogy az istenek időtlen idők óta, mindig, mindenhol játszanak, és ahol erre nem kínálkozik megfelelő lehetőség, alkalom, ott rajtunk keresztül élik ki szenvedélyüket. Mert a világ nem egy szigorú törvények, kölcsönhatások által irányított gépezet, hanem a szeretet, a játék, a fantázia tartja állandó mozgásban, biztosítja fejlődését.
Azt sem tudhatjuk teljes biztonsággal, hogy miként, milyen formában, tartalommal zajlik az istenek játéka. Ahogyan a kisgyerek sem nevesíti önfeledt szórakozásait, erre valószínűleg ők sem tartanak igényt, hiszen nem akarnak beszámolni róla senkinek, nincs szándékukban szakdolgozatokat írni, tudományos fokozatokat szerezni a témakör kapcsán, e helyett magától értetődő természetességgel, kiengedetten, vidáman töltik napjaikat.
A gyermekrajz játékos varázsa
A gyermekrajzok kezdeti, firkálós szakaszában is a spontán játék öröme az uralkodó elem. Ha a gyakorlására sokszor és változatos eszközökkel van lehetősége a gyermeknek, hamar eljut a sejtszerű ábrázolásig, a felismerhető megjelenítés előszobájáig. Az utóbbinak a valóság és képzelet spontán keveredése kölcsönöz különös hangulatot, varázst. Nincs abban semmi különös, hogy ilyenkor mindenki szeretne azonosulni az általa kedvelt mesefigurákkal és ezt különféle tartozékokkal, koronával, palásttal, varázspálcával, szárnyakkal jelzi. Röntgen rajzokat készít, mert pontosan tudja mit tart a Mikulás a puttonyában, vagy anya a bevásárlókosárban, díszekkel, színekkel, az ábrázolt tárgy, alak méretével hozza tudtunkra, hogy mi az, ami számára igazán fontos a megjelenítésből. Ezeket szemlélve kis empátiával, beleéléssel részesei lehetünk egy olyan utánozhatatlan, kollektív csodának, amikor az ember gondolataiban, tetteiben még az, amire született, amire teremtették: szabad lelkű, kötöttségek, mesterséges gátak nélkül gondolkozó, alkotó, szabad ember.
A gyermek ábrázolásait lehet imitálni, próbálkozhatunk a reprodukálásával, idézésével, interpretálásával, a valóság az, hogy igazi, hamisítatlan gyermekrajzot még a felnőtt képzőművész sem tud készíteni. A képzés során bár nagyon sok dolgot megtanul, megismer anyagokat, technikákat, szabályokat, de közben valahogy kilúgozzák belőle a lényeget, az áttételek nélküli direkt, őszinte, közvetlen egyszerűséget, azokat a nehezen körvonalazható, megfogalmazhatatlan, de annál lényegesebb, alapvető értékeket, amelyek együttese egyedi csodává nemesíti még a legegyszerűbb firkákat is.
Nincs semmi túlzás abban a megállapításban, hogy minden gyermek művész. Ha rövid időre sikerül félre tennünk a kényszerű beidegződéseinket, a ránk testált, erőltetett, mesterséges, legtöbbször abszurd elvárásainkat, minden valószínűség szerint kételyek és kérdőjelek nélkül elfogadjuk igaznak a fenti megállapítást.
Sejtszerű ábrázolás
Mesefa, ötéves kisleány rajza
Cica
Lakner Lola (5 éves) rajza
Mi a művészet?
Egy dilettáns, okoskodó esztéta soha, semmilyen körülmények között sem engedné meg magának azt a luxust, hogy ne tudja tucatnyi bővített körmondatban, utalásokkal, idézetekkel a tudtunkra hozni, hogy mit gondoltak az elődök és mit gondolnak a kortársak a művészetről, annak társadalmi, gazdasági, kulturális szerepéről, céljairól. Csak a művészeknek volt bátorsága ahhoz, hogy bevallják: fogalmuk sincs róla. Könnyű nekik, hiszen ők nemcsak kommentátorai, értelmezői, hanem alkotói, irányítói a folyamatoknak, ezért jogosultak egy másfajta nézőpontot képviselő alapigazság megfogalmazására, kimondására.
Pablo Picasso kicsit többet is sejtet: „Azt várják tőlem, hogy megmondjam, mi a művészet? Ha tudnám, akkor sem árulnám el.” Hát persze, hogy nem árulná el, ha nagyon szeretné, se volna képes erre, hiszen a játékot, az alkotói szabadságot nem lehet körülírni, szavakkal magyarázni, azt érezni, művelni, élni kell!
A kilencvenes évek vége felé megkérdeztem Jakobovits Miklóst erről, láthatólag váratlanul, felkészületlenül érte a kíváncsiságom, ennek ellenére reflexszerűen, azonnal jött az egyetlen lehetséges válasz: fogalmam sincs. Mindezt az európai hírű festőművész, a Barabás Miklós Céh akkori elnöke, több kötetnyi művészeti írás szerzője mondta, aki kicsit később azzal enyhítette a fentieket, hogy szerinte egy olyan nyelv lehet, amelyen az istenekkel beszélgethetünk.
Beszélgethetünk, vagyis egyenrangú partnerként játszhatunk, alakíthatunk véleményt életről, halálról, célokról, küzdelmekről, szerelemről, a világ dolgairól, azokról az alaptémákról, amelyekkel a művészet az utóbbi tízezer évben foglalkozott és foglalkozik. Olyan nyelv, amely erőssé, szabaddá, függetlenné tesz, az istenekhez emel, elválasztja a lényegest a lényegtelentől, amely magyarázatok, megerősítések nélkül is életképes, hiszen öntörvényű. A játék, játékosság a kovásza, az érleli, tarja össze, emeli a köznapi dolgok fölé.
Muhi Sándor: Válaszd a nehezebbet! 1974.
A gyermek nemcsak játszani, gondolkozni tanít. Ha partnerévé válsz, megváltoztathatja az életszemléleted
1979-ben született a leányom, akkoriban már jó tíz éve rajztanár voltam, tehát sok mindent tudtam a képzőművészet, a gyermekrajzok világáról, jelentéséről, olvasatáról, olykor félelmetesen tudományos, magasröptű, pszichológiával, szociológiával, pedagógiával ötvözött interpretációiról, de valahogy mégsem állt bennem össze egy tiszta, áttekinthető összkép az egészről. Már ismertem a legnépszerűbb rajz- és színteszteket, azok értelmezéseit, tudtam, hogy miért használ a gyerek világos, derűs, olykor sötét színeket, ismertem a gyerekrajzok és a naív ábrázolások jótékony hatását a professzionista képzőművészet eszköztárának megújítására. Tanulmányoztam a képzőművészet alapelemeinek helyét, szerepét a közlekedésben, kereskedelemben, orvostudományban, pszichológiában, pszichiátriában, a Lüscher-tesztet, olvastam módszertani útmutatókat, esszéket a műkritika és műértelmezés helyéről, szerepéről és életműveket bemutató kismonográfiákat, tárlatkrónikákat, kritikákat. Ismertem a gyermeki ábrázolás jellemző szakaszait, a hozzájuk fűzött magyarázatokkal együtt, és mennél jobban belemélyedtem a tanulmányozásba, annál távolabb kerültem a lényegtől.
Tulajdonképpen a leányom első felszabadult és sommás ábrázolásai, képes körmondatai döbbentettek rá, hogy az a közhellyé koptatott, eredeti tartalmától erősen megkopasztott kijelentés, miszerint „az ember szabadnak születik”, mennyire mélységesen és megfellebbezhetetlenül igaz. Ez a kezdetben parttalan, felszabadult, elemi erejű, könnyed látás- és közlésmód elsősorban nem az idő múltával, vagy a kamaszkorral, hanem az „ügyeletes és tanulságos napi gondok”, kényszerű illeszkedések, és elvárások szorításában kopik, ég el, válik közhelyessé, erőtlenné, semmit mondóvá. Mindez természetesen nemcsak a rajzok világában jelentkezik, hanem párhuzamosan több szinten, területen, de szakemberként hozzám ez állt közelebb, erről tudok a legtöbbet.
Elemi erővel hatott rám a felfedezés, annyira, hogy 1984-ben kiállításnyi anyagot készítettem a gyermekem első felismerhető ábrázolásainak felhasználásával. A rajzaiból áradó spontán, játékos energiák, és a felnőttek merev, kategorikus, utasító jelei (betűi, számai, nyilai) közötti ellentmondásokról szólt a történet. Nem véletlen, hogy a gyermekrajz imitációk vöröses olykor szürkésfekete színű, elmosódott kontúrokkal, monotípia technikával készültek, míg az utasító jelek dekoratív foltokkal, fekete, éles, merev körvonalakkal. Azokról a behozhatatlan veszteségekről, a társadalmi beilleszkedésünk áráról meséltek a grafikai lapok, amelyek egy életre szegényebbé, társadalmilag függővé, a magunk alkotta szabályok, szabály-rendszerek alárendeltjeivé tesz valamennyiünket.
Játszó, napozó gyerekeket, kiskirályokat, tündéreket, szemüveges kisleányokat ábrázoltam a nemcsak látszólag ellenséges közegben, amely mereven, olykor fenyegetően körbefog és metamorfózisra, azonosulásra kényszerít mindenkit. Hogy előtérbe helyezzem az ábrázoltak abszurd jellegét, az egyik képem címe: 1+1=3, a másiké: Válaszd a nehezebbet lett. Akkoriban döntöttem végleg úgy, hogy én is a nehezebben járható utat választom.
Muhi Sándor: Búcsú a 20. századtól, 2001.
Visszaszerezhető-e az egykori szabadság?
Művész vagyok, szeretném azt hinni, hogy minden alkotó ember bátor, és egyhamar nem nyugszik bele a veszteségeibe. Ezért nem kötelességből, hanem reflexszerűen harcoltam a szabadság visszaszerzéséért a továbbiakban. Mindez abban a kényelmetlen, szűk, eleve adott keretben zajlott, amelyet a napi gondok, családi, munkahelyi, társadalmi feladatok, a diktatúra abszurditásai lehetővé tettek, vagyis az alkotás ritka, boldog, önfeledt órái, napjai, hetei alatt.
Miután a kilencvenes évek elején társadalmi, kulturális, lokálpatrióta felelősségérzetből megrajzoltam több mint 200 szatmári személyiség élethű arcképét – aminek természetesen semmi köze a művészethez – néhányat ezek közül darabokra tépve, a nyomtatott sajtót idéző jelekkel kiegészítve, kollázs technikával készült laza kompozícióval búcsúztam a 20. századtól, amelyben életem java részét töltöttem.
Nincs könnyű sorsa a művészi ambícióktól terhelt kisvárosi rajztanárnak. Miközben egy halom olyan dologgal foglakozik, ami nem köznapi, a környezete folyamatosan elvárja tőle, hogy kortársaihoz hasonlóan kispolgár módjára éljen, viselkedjen, dolgozzon, és ahányszor ettől eltérő magatartásmódot tanúsít, kifejezi a nemtetszését. Az igazodás, a minden áron megfelelni akarás végeredményben a szabadság önkéntes feladása, a legtöbben ezt a kényelmesebb, könnyebben járható utat választották azok közül, akikkel sikerült végérvényesen feledtetni, hogy egykor ők is a saját érzéseik, gondolataik urai voltak.
Ezredfordulós dilemmák
Az ezredfordulós éveket nemcsak a gyökeres politikai, társadalmi átalakulások jellemezték, hanem alapvetően megváltozott és folyamatosan átalakul a kommunikáció módja. Ez kihat a kultúránkra, a művészi közlésmódra is. Megítélésem szerint, aki lépést szeretne tartani a világban zajló folyamatokkal, az rákényszerül a váltásra. Erőteljesen vizualizálódó világban élünk, amin nincs mit csodálkozni, mert az emberiség kultúrája alapvetően vizuális volt és marad. Ezt természetesen kár lenne összekeverni, egybemosni a természetelvű megjelenítésekkel, hiszen a vizuális kultúra, közlésmód ennél sokkal árnyaltabb, és lényegesen több.
Azon sincs mit csodálkozni, hogy a technikai, információs forradalmaknak köszönhetően a képzőművészet újra közkinccsé, a szó szoros és tágabb értelmében egyaránt köztulajdonná válik. Ilyen körülmények között magától értetődő módon értékelődik fel a kulturális, társadalmi szerepe és ezzel párhuzamosan lassan, de feltartóztathatatlanul elhomályosul az egyéni teljesítmények jelentősége. Tévedés ne essék, a nagy egyéniségek a továbbiakban is nélkülözhetetlenek, hiszen ők viszik előre a világot, a szerepkörük, ismertségük módosul. Az általuk képviselt értékek, erények nem tucatnyi kiválasztott, széles körben elismert személyiség privilégiuma lesz, hanem olyan általános társadalmi tendencia, amellyel milliók tudnak azonosulni.
A címben ezredfordulós dilemmákra utalok, de a fenti kérdések csírái már jó évszázada jelentkeztek, és időnként egyre makacsabbul, egyre sűrűbben bukkannak a felszínre. Az 1973-ban elhunyt Pablo Picasso szinte mindent tudott, megfogalmazott, ami korunk emberét, művészét, művészettörténészét foglalkoztatja. Ő mondta: „Az Isten is csak egy másik művész. Kitalálta a zsiráfot, az elefántot és a macskát. Nincs igazi stílusa. Megpróbál ezt-azt kitalálni.” Az akkor még gyermekcipőben járó informatikáról, a jövőnkről is sejthetett valamit, erről így nyilatkozott: „A számítógépek hasznavehetetlenek. Csak válaszokat tudnak adni.”
Muhi Sándor: Az élet szép sorozatból, 2015.
Kortárs közhelyek, pillepalackok, ágak-bogak
Korunkban a sokszor kényszerűnek tűnő, de valójában természetes váltást sokan sokféleképpen élik meg. Egyetlen olyan időszakot sem ismerünk amelyik ne lett volna átmeneti, ne csodálkozzunk azon, hogy a mienk is az. Receptek sajnos – megítélésem szerint szerencsénkre – nincsenek, mindenkinek szíve joga kitalálni a számára megfelelőnek, testre szabottnak tűnő megoldásokat. Van, aki ellenáll, sokan sodródnak az árral, és akad, aki úgy gondolja, hogy folyamatosan haladnia kell, mert különben átlépnek felette a dolgok. Aki a nagy folyamatoknak ellenáll, annak nincs esélye, árral csak a döglött hal sodródik, folyamatosan haladni kell!
Ez olykor erőfeszítéseket, áldozatokat is kíván, ennek jegyében mondtam le 2010-től olyan külsőségekről, mint a keretezés, különálló képek helyett sorozatokat készítettem, amelyeket a hagyományos tárlatok mellett virtuális kiállításokkal is népszerűsítettem. Meg kellett változtatnom a felfüggesztés, raktározás, szállítás módját, a promóciós anyag összetételét és még sok mindent.
2012-ben a Kortárs közhelyek sorozatomat állítottam ki a szatmári újközponti Galériában, később Kolozsváron. Arról szólt, hogy a hétköznapi tárgyaink nemcsak jellemeznek bennünket, hanem befolyásolják, átalakítják életünket, mindennapjainkat. A pillepalack kalandját 2013-ban mutattam be ugyanitt, akkor azt üzentem, hogy egyetlen stupid, korunkra jellemző tárgy is alkalmas érzések, gondolatok közvetítésére, József Attila költeményeket illusztráltam velük.
2015-ben töltöttem be a 70. életévemet, ebből az alkalomból készítettem Az élet szép című sorozatot. Ennek formavilága a gyermekrajzokkal rokon, jelzi, hogy a lényegi dolgok meglátásához szükség van egy nagy adag naivitásra, játékosságra is, különben elveszünk a részletekben. Újdonság, hogy itt a képeket nemcsak a közös téma, hanem a különböző méretű pillepalackokból összeállított életvonal is összefogja.
A 2017-es kiállításom, az Ágak-bogak, emberek sorozat arról szól, hogy bármilyen körülmények között, bárhol éljünk, a természet szerves, elidegeníthetetlen részei vagyunk. Az elemeket a mondandómhoz nem albumokban vagy a világhálón kerestem, hanem százszor, ezerszer lefotózott ága-bogak segítségével próbáltam érzéseket, gondolatokat közvetíteni, jellemeket, törekvéseket, álláspontokat formálni, alakítani.
Csak a szabad ember játszik
Az évekig tartó folyamatos munka, a több mint 120 kép elkészítése, tárlattá formálása, alakítása közben sok dolgot tanultam, több minden tisztázódott bennem. Többek között megértettem, hogy minden ember vágyik a szabadságra, művész az, aki képes megvalósítani, kézzelfoghatóvá formálni, másokkal is megosztani vágyait. A világon, de közvetlen környezetünkben is nagyon sokan rajzolnak, festenek, mintáznak egy életen át, de nagyon kevés közülük a művész. A mellébeszélés, a látszatkeltés itt nem segít, a szabadságot, játékosságot nem lehet mímelni, hiszen a produktum, ha okosan „kérdezik” minden korban, mindig, mindent elárul magáról.
Muhi Sándor: az Ágak, bogak, emberek sorozatból, 2017.
Muhi Sándor
Muhi Sándor alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Muhi Sándor (Szatmárnémeti, 1945. május 28. –) erdélyi magyar grafikus, művészeti közíró, helytörténész, gimnáziumi rajztanár, főiskolán, majd egyetemen óraadó. Mohy Sándor unokaöccse.
1945. május 28-án született, Szatmárnémetiben. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, ugyanitt tanult tovább, a Magyar Líceumban. Szakmai tanulmányait a Kolozsvári Pedagógiai Intézet képzőművészeti fakultásán végezte, ahol 1966-ban diplomázott, 1982-ben pedig a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Akadémián is diplomát szerzett.
1968 óta rendszeresen részt vesz a szatmári képzőművészek kiállításain, országos grafikai tárlatokon, később a Barabás Miklós Céh kiállításain. 14 egyéni kiállítást rendezett Szatmáron, Bukarestben Nagykárolyban, Csengerben, Vásárosnaményban, számos külföldi csoportos kiállításon állított ki, Lengyelországban, Németországban, Hollandiában, Magyarországon. A magyarországi Hejcei Nemzetközi Alkotótábor örökös tagja, 1992 óta vesz részt a tábor tevékenységében, kiállításain.
Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének valamint a Barabás Miklós Céhnek, az UAP Szatmári Fiókjának vezetőségi tagja. Több száz munkájának reprodukcióit hazai és külföldi lapok, folyóiratok közölték.
Könyvek, tankönyvek, albumok, kismonográfiák, képzőművészeti, módszertani, helytörténeti témájú CD-k szerzője, több tucat cikksorozatot, számos tanulmányt, több száz cikket, jegyzetet, tárlatkrónikát, műkritikai írást közölt különböző lapokban, folyóiratokban. Hazai és külföldi lapok, folyóiratok, időszakos kiadványok rendszeres munkatársa.
1997 és 2008 között felmérte a Szatmári római katolikus egyházmegye képzőművészeti értékeit, valamint a püspöki képtár anyagát, ezekről átfogó tanulmányt készített (kéziratban és elektronikus változatban a püspökségen). A Scriptor Alapítvány Kuratóriumának, a Szatmári Római Katolikus Püspökség Történelmi Bizottságának a tagja.
1984-ben egyes tanári fokozatot szerzett. A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban, illetve a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett pedagógiai szakán tanított rajzot, módszertant, művészettörténetet. 1990-től egyes fokozatú tudományos dolgozatok, diplomamunkák, államvizsga dolgozatok szakmai irányítója és szakfelügyeleti feladatokat is ellátott. Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Tudományos Tanácsának. 2009-ben vonult nyugállományba, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem pedagógiai szakán továbbra is tanít.
Eddigi pályafutását áttekintve elmondható, hogy az 1990 előtti évtizedek (nyilvánvalóan a diktatúra miatt elsősorban) a tanítás, az adatgyűjtés, a felkészülés jegyében teltek, igazi kibontakozása, megjelenése, bemutatkozása, hatása az 1990-es és a 2000-es évekre tehető.
Az 1989-es romániai forradalmat követő két évtizedben és napjainkban is mint kiállító művész, mint kiállítások megnyitója és kalauza, mint művészeti író, mint helytörténeti és képzőművészeti kötetek közreadója és mint pedagógus nagy szerepet játszik a kisebbségben élő magyarság kultúrájának megismertetésében.
1995. májusában ötvenedik születésnapja tiszteletére tusrajzaiból, linómetszeteiből nyílt kiállítás Szatmárnémetiben, a főtéri Vécsey házban levő Művészeti Múzeumban. 1996 októberében az újra megalapított Barabás Miklós Céh rendezett nagyszabású kiállítást Kolozsvárott a Bethlen Kata Diakóniai Központban, ahol 42 képzőművész, köztük Muhi Sándor grafikáit tekinthették meg az érdeklődők.
1999. július 17-én véndiák-találkozót tartottak Szatmárnémetiben, a Kölcsey Ferenc Kollégiumban, itt Muhi Sándor portré-sorozatának harmadik részét mutatta be, köztük Acsády Ignác, Bánhidi Antal, Gellért Sándor, Kölcsey Ferenc, Reizer Pál és más szatmári tájhoz kapcsolódó jeles személyiségek arcképeit.
2000. márciusában Muhi Sándor és Debreczeni Éva szerkesztésében Egy évtized eseménykrónikája (1990-2000) címen jelent meg összeállítás a Szatmári Friss Újság cikkei nyomán, Szatmárnémeti és vidéke értékes kordokumentuma egy kötetben.
Muhi Sándor azok közé tartozik, akik számon tartják a Szatmárnémetiben élt képzőművészeket, akik a későbbiekben, főleg a Ceaușescu-diktatúra elől menekülve, Németországban, Svájcban, Svédországban, az Amerikai Egyesült Államokban vagy éppen az anyaországban telepedtek meg. A diktatúra bukása után a hazaiak szorgalmazása közepette gyakran kiállították műveiket otthon, Erdélyben, ilyenformán 1989 után gyakoriak voltak Szatmárnémetiben és Erdély többi településein a „nemzetközi” kiállítások.
Nagy feltűnést keltett Muhi Sándor Szatmárnémeti római katolikus templomai című kötete, melyhez a képeket Murvai György fotóművész készítette. „Azt kívánom e könyv olvasóinak, hogy ha forgatják lapjait és gyönyörködnek azok szövegein és képein, érzékeny füllel hallják meg a kövek Istent dicsérő énekét is” – olvasható Reizer Pál püspök úr előszavában. Ezen szatmárnémeti római katolikus templomokat bemutató album után 2002-ben jelent meg a sorozat második kötete, amely a Szatmári római katolikus egyházmegye Nagykároly I. számú esperesi kerületének templomait ismerteti, a szerző ezúttal is Muhi Sándor, a fotóművész szintén Murvai György. Mindkét kötet Reizer Pál megyés püspök védnöksége alatt készült.
2001. július 14-re a X. Véndiák találkozó tiszteletére kiállítást rendezett Muhi Sándor, a Kölcsey Gimnázium igazgatója, a kiállítás anyagát a korábbi kilenc találkozó dokumentumaiból és fényképeiből állította össze.
2002-ben megjelent Bura László és Póti István szerkesztésében Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése című jeles helytörténeti monográfia, melyben a képzőművészeti fejezetek Muhi Sándor munkáját dicsérik.
2003-ban jelent meg Szatmárnémetiről (Szatmárnémeti Városismertető) szóló kötetének 2. javított, bővített kiadása, amely mind a tanulás, mind a turizmus érdekeit kitűnően szolgálja, a szó legnemesebb értelmében tudományos népszerűsítő kötet.
2004-ben jelent meg Muhi Sándor Képzőművészeti élet Szatmáron című kismonográfiája, mely „a szatmári képzőművészetet bemutató eddigi legátfogóbb kiadvány. Olyan, nevek, adatok, időpontok sokaságát tartalmazó könyv ez, amelynek figyelembevétele nélkül ezt követően nem írhat senki a szatmári képzőművészet múltjáról és jelenéről.”
2005 májusában a hatvanéves Muhi Sándor grafikai kiállítása eseményszámba ment Szatmárnémetiben, hiszen Erdős I. Pál óta ő a legszemélyesebb hangú és látásmódú grafikus ezen a vidéken.
„A szerzőt korábbi művei ösztönözték arra, hogy fókuszáljon a szobrokra és emléktáblákra, és ezáltal mint a közösség tagja tovább viszi a régi szatmári közösség értékrendjét” – mondta Bura László Muhi Sándor Szatmári szobrok, emléktáblák c. kötetének bemutatóján (Szatmárnémeti, Északi Színház Szivárványterme, 2010. december 3.) A szobrok és emléktáblák kapcsán történelmet is írt a szerző, hiszen a köztéri szobrok sorsának feltárásakor ez megkerülhetetlen, mivel e műfaj erősen kötődik az aktuális politikai kurzusokhoz, politikai eseményekhez (háborúk, forradalmak).
Grafikáit őrzik a szatmári, nagykárolyi, székelykeresztúri múzeumok, és számos hazai és külföldi magángyűjtemény.[18] Művészeti írásai, kötetei hozzáférhetők romániai, magyarországi közkönyvtárak és egyházi könyvtárak állományában.
Érdeme szülővárosának, Szatmárnémeti és vidéke magyar képzőművészeti emlékeinek számbavétele, gyarapítása. 207 magyar közéleti, tudós vagy művészember portréját rajzolta meg az 1990-es években, azokét, akik Szatmár és vidékén születtek, vagy érdemi kapcsolatba kerültek e területtel, vagy itt éltek. Ezen portrékat a magyar nyelvű wikipédia rendelkezésére bocsátotta szabad licenc alatt, valamennyit, akikről már volt szócikk, hasznosítottuk, s így teszünk a továbbiakban is. A magyar tudomány és kultúra iránti önzetlen elkötelezettsége és eredményessége mind grafikáiban, mind könyveiben kézzelfogható. Mindeközben nyitott a romániai, magyarországi, európai, egyáltalán az egyetemes emberi értékekre. A szülőföld iránti hűség és az európaiság, a kettős állampolgárság (romániai és magyarországi) nem jelent ellentmondást az életében és a munkásságában.
(forrás: wikipedia.hu)
Legfrissebb hozzászólások