Még néha félek felkapcsolni a lámpát. Csak ücsörgök és nem tudom rászánni magam. Húzom az időt. Ez épp olyan, mint amikor eltévesztem a lépést a lépcsőn lefelé. Mintha valami kiszámíthatatlan nagy mélység tátongana alattam. Mintha nem én lennék, csak egy kis foszlány létezésemből. Mintha átutazóként lennék itt és csak rövid ideig lakoznék ebben a létformában, ebben a világban, ebben az időpillanatban. Egyedül ebben. Ebben. Egyedül. Egyszer azt mondtad, azért érzem magam idegenül, mert angyal vagyok. Jó volt belegondolni…
Angyalságom hamar szertefoszlott ebben a sötétben. Gyerekkoromban, amikor féltem, mindig elképzeltem a nyári eső illatát. Ilyenkor még az esőcseppek muzsikáját is hallottam.
Most itt ücsörgök a sötétben és várlak. Várom, hogy édesapakezed felkapcsolja a lámpát és megkérdezed: mit kuksolsz ebben a sötétben, Vicuskám?
Várok Rád a nyári eső illatával.
***
Legfrissebb hozzászólások