Egyszer, nem is olyan régen, élt egy szegény ember. Nyomorult kis viskóban lakott, mellette pedig a dúsgazdag bíró, pazar, csodaszép házban. Hát volt ennek a bírónak két óriási diófája, mindjárt a kerítése mellett. A diófák ágai a szegény ember kertje fölé hajlottak, pontosabban az egész kertecskére árnyékot vetettek. Nem csoda, ha nem termett meg abban semmi, esetleg a gyom, az is a szívósabb fajtából.
Amikor eljött a diószedés ideje, a bíró óva intette ágrólszakadt szomszédját, hogy meg ne próbáljon akárcsak egyetlen diószemet is eltulajdonítani a fáról! De bizony a szegény ember föllázadt, hogyha már a diófaágak árnyéka miatt semmi sem terem meg a kertjében, legalább a dió az övé, ami az ágakról lehullik. A gazdag szomszéd azonban nem engedett. Nagyot gondolt ekkor a szegény ember. Azt mondta:
– Kedves szomszédom, kár lenne ezen összeveszni. Inkább mérkőzzünk meg! Amelyikünk győz, azé lesz az átnyúló ágak termése.
A gazdag szomszéd nagy szemeket meresztett.
– Ezt meg hogy értsem, szomszéd? – kérdezte.
Így szólt erre a szegény ember:
– Ide figyeljen, bíró uram. Kettőnk közül mégiscsak én vagyok az idősebb, és nagyon jól emlékszem, hogy a kend kertje valamikor az apámé volt, amit a kend apja elsinkófált tőlünk. No de volt, ami volt. Mérkőzzünk meg úgy, hogy amelyikünk nagyobbat rúg a másik fenekén, az legyen a győztes, s legyen azé a termés. Remélem, nem fél kend tőlem, mint a gyáva macska az egértől?
Megörült a bíró, hisz több, mint két méteres óriás volt, míg a nyomorult szomszédjába csak hálni járt a lélek. Gondolta, úgy fenéken billenti ezt a nyiszlett emberkét, hogy beszáll egyenesen a roggyant viskójába! Ha viszont nem megy bele a dologba, a szegény ember majd fűnek-fának elbeszéli, hogy inába szállt a bátorsága.
– Legyen, ahogy mondod! – szólt felderült arccal.
– Jó – felelt a szegény ember -, de ki kezdje a mérkőzést?
– Kezdjed te! – vágta rá fölényesen a bíró.
A szegény ember csak erre várt. Úgy fenéken billentette az öntelt bírót, hogy az arccal beleesett a pocsolyába. Nagyokat nyögve próbált feltápászkodni, hisz most rajta a sor! Meg aztán vasorrú bakancs volt a lábán! No, de mit tett a szomszédja?! Odaállt a talpig sáros bíró elé és emígyen kurjantott:
– Egy életem, egy halálom, feladom a versenyt, nagyságos úr. Kend tehát a győztes, s még a diószedésben is segíteni fogok kendnek.
A bíró nem tudott se köpni, se nyelni a hallottakon. Fura egy győzelem volt ez a javából. Csak úgy sajgott a feneke. Úgy osont be a gyönyörű házába, hogy észre ne vegye a felesége, nehogy magyaráznia kelljen, mitől lett sáros a drága ruhája, de még az ábrázatja is. Dehogyis merte volna bevallani, hogyan tette lóvá a szegény szomszédja.
Kárt ugyan nem szenvedett semmiben, az övé lett az áthullott dió. Kileste, mikor a szegény ember elment hazulról, akkor kapkodta össze a termést, nehogy segítsen neki a szegény szomszéd.
Ám tavasszal kivágatta mindkét diófát.
***
Kapcsolódó oldalak:
Fellinger Károly alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Megjelent Fellinger Károly: Ilka vára című mesekönyve
Legfrissebb hozzászólások