Oláh Tamás: Nagyvárosi szimfónia[1]

A városi világítótestek
fénykörük rabságában még
erejüket vesztve pislákolnak.
Tócsák tükrében
tépett fák, mállott falak
köszöntik a derengő hétköznapot,
langy lég fodrozta képükben
a kopott jelen tekint vissza.

A sebzett házfalak közt tör utat,
csikorgatja a kapuk fogát a szél.

Nagykörút téglapartjai között,
akár egy hatalmas koncerteremben,
ahol egyszerre hangolja
minden muzsikus a hangszerét,
zajong, zsong, nyargal minden.
Zöldre váltott lámpák után hallani,
ahogy levegőt vesz,
majd rázendít a gépkocsikórus,
és egy szelíd motoros pisztonszólóba kezd.

Arc arccal keveredik,
ikerdombok villannak,
örök rajzok virítanak
a csípőkön,
a csupasz vállakon,
karok ringanak, lábak surrannak,
sietős lépések barna combokat mutatnak,
kelő testek lebegnek a járdák felett.

Hirdetőoszlopról harsonaszóval szólnak a szavak,
a képek nyálas csókokat adnak,
csábítanak.
A városlakók fáradt szeme nézi,
amit el akarnak adni neki:
autót,
mosóport,
telefont,
pártot.

Emberjelmezbe öltöztetett statiszták
lépnek az aluljárók éhes, felnyíló torkába.
Mint kopott bábuk a rendezetlen kirakatban,
állnak mozdulatlan
a süllyesztő gépezeten.
Arcukon, mint hátizsákjaikat,
úgy hordják a szomorúságot.

A ráérősen lépkedő öregeket a kirakatüvegekben
sápadt másuk köszönti.
Száz cégfelirat döngicsél a bámészkodókra.
Rejtélyes légúton
tépet újságlapok, nejlon zacskók
keringenek fel-le a járművek között.

A délelőtt klarinéthangon muzsikál.
Tánclépésekben tör utat egy vidám fiúcsapat.
Előre és vissza, szembe és hátra,
jobbra és balra, egyre csak
vonulnak az emberek,
mint akiket csak az unalom lökött ki az utcára.

Gordonka hangon sárga érc-tömeg, mint óriás,
pöfeteg hernyó araszol előre.
Áramszedőjét, mint hatalmas vonót
húzza a huzalok hálózatán.
Húrjain felsír az utasok keserve.
Kerek szemeit előre mereszti,
mintha azt kutatná folyton,
éhségét mivel enyhíthetné.
Megáll.
Kiköpi a megrágott utasokat,
helyükre
domború has,
horpadt mell,
izzadt pulóver,
gőgös homlok lép.
Egy testes asszony
illatfelhőbe burkolózva forgolódik.
Rozsdás sóhajt ereszt ki magából egy férfi,
hóna alatt kétkilós kenyeret szorongat.

Molinó fedi a himlőhelyes ház homlokzatát,
vásznán egy lankatag
nagy arc lebeg,
mintha az állványzatot
csak azért húzták volna fel
négy emelet magasra,
hogy lelógathassák róla
a sétálók arcába,
a hamis vigaszt.

A napkorong felhőbe menekül.

Étterem ablakában a fehér asztal mögött
nyakkendős úr ül,
a tányérját vigyázza,
unottan tekint ki az utcára.

Mentőkocsi száguld valakivel, jaj-ének kíséri.

Görnyedt fejű szobrok tartják az erkélyeket.
Arcukat megkínozta a szomorú múlt.
Szenny takarja, ami hajdan dísz volt.
A házkapu fölött botra tűzve egy
haszontalan  rongydarab lóg.
Rá se figyel senki.
Birkózva a széllel,
néha megmutatja nemzeti színeit.
Amint kisimul szónokolni kezd a hősi múltról.
Lázít,
lelkesít,
lobog.

A szemközti ház ablaküvegén
bukfencet vetett sugár
az éneklő éhezőre hajítja
vigaszul fénykévéjét.

Ferde víz-vesszők  verik
dühödten az utcán rekedteket,
náthásan prüszkölnek
az úszni tanuló, emberarcú
gépkocsik,
beteríti a pattogó, buborékoló
kövér cseppek rohama
a feketén életre kelt tereket,
a hadban álló pártos felhők
cikázó lézersugarakkal
lövik egymást,
az égi csikósok ostora
nagyot csattan,
kanálisok
fuldokolva nyelik
a felhők nedveit,
az üzlettáblák egybefolyó
verejtékben áznak.

A bukó nap
alamizsnáját
szórja szét
a városra,
átfesti
a málló falakat.
Végigkúszik
az obszcén feliratokon.

A csehó
kitárt ajtaján,
mint bűzös csók
nehéz lég tódul ki.
Odabent cserepes szájú
emberi romok kortyolják
a szűnni nem tudó jelenüket.

Utcalámpa pótolja
az est fonnyadt színeit.

Mint minden nap,
alatta ma is ott áll,
és gonoszul
borzolja a szél
a sárga hajú nőt.
Várja, hogy leszólítsák.
Hideg tapintású
ágyéka
fekete kéjt kölykezik
annak, aki fizet
az unt semmiért.

A bútorkirakat előtt
hullámpapír ágyon,
mint lávába öntött szobor
fekszik egy férfi.
Rá se néz senki.
Talán alszik s boldogságról
álmodik.
Mosolya ott marad
ajkain.
Nincs más vigasza,
csak a túlvilág.
Nem hagy itt senkit.

A sötét
ravatalozza fel a
a szűk teret.
Az árnyékok,
mintha csak a házak
levetett ruhái lennének,
szanaszét hevernek.
Az utca muzsikájába
káromkodások,
ismétlődő vihogások
akkordjai keverednek.
A redőny-szemeket,
mintha felebaráti
szeretetüket
nyaktilóznák,
úgy eresztik le
az emléktelenségbe
vesző lakók,
többé ne lássa
szenvedésüket senki,
s ők se lássák
mások baját.

A rések mögül
már csak a virtuális világ
kék fényei vibrálnak elő,
és a műanyag-világ mosolyába
merevedett,
3D alakot
felvett emberek.

***

[1]     A költemény címe Ruttman: Berlin, egy nagyváros szimfóniája című némafilmjét idézi. A versem is gyors, filmszerűen változó, felvillanó képeket kívánt rajzolni Budapestről.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja