Hol volt, hol nem volt, mint folt hátán folt, élt Jánosházán egy makacs, vaskalapos, szegény halászlegény. Nem hallgatott az bizony senkire. Hiába szerepel a halászok tízparancsolatában, hogy az első kifogott halat, ha kicsi, ha óriási, vissza kell dobni a vízbe, rá ez nem vonatkozott. Attól sem rettent meg, ha kora reggel, útban a legközelebbi folyóhoz, asszonnyal találkozott. Pedig a többi halász ilyenkor, rossz ómennek tartva a dolgot, inkább felhagy a mesterségével és hazaballag.
Egyszer aztán ez a legényke a Kis-Dunánál halászott, és kifogott egy aranyhalat. De olyan igazit! Mert meg is szólalt rögvest az aranyhal:
– Dobj vissza! Tudom, hogy derék halászlegény vagy.
– Dehogy doblak vissza csak úgy! – vitatkozott a makacs legényke. – Előbb teljesítened kell három kívánságomat.
– Üsse kő – adta be a derekát az aranyhal. – Halljam hát!
A halászlegénynek legelőször az jutott eszébe, hogy előző nap volt a borbélynál nyiratkozni, az meg addig nyírta, nyírogatta a haját, hogy teljesen lekopaszította. S már meg is volt az első kívánság! A másik kettő csak úgy pattant ki belőle, egymás után.
– Először is nőjön ki a hajam még ma, fogjam ki a legnagyobb kárászt, s legyen egy aranytojást tojó tyúkocskám.
– Jól van, no, teljesítem mindegyiket – dadogta az aranyhal, majd amikor már újra a biztonságos habok között lubickolt, így folytatta:
– Ha hajnalra az egyik tyúkod a harmadikat kukorékolja, olyan szegény leszel megint, mint a templom egere.
Azzal bukfencet vetett a vízben, és már el is tűnt.
A makacs legény éppen nyitotta a száját, hogy visszatromfoljon, de már nem volt kinek.
– Még hogy a tyúk kukorékol! – morfondírozott magában.
Aztán, mivel jól sikerült a napja, megnyugodott. Meg ám, mert alighogy megtapogatta a kopasz fejét, az már nem is volt kopasz! Érezte a tenyerében, hogy a feje búbján kinőtt egy gyönyörű hajtincs. Meg is nézte magát mindjárt a víz tükrében. Elégedetten mosolyodott el, leült a partra, bevetette a horgát a vízbe. Hát azon nyomban kifogott egy hatalmas kárászt! Alig tudta hazacipelni. S láss csodát: otthon már várta az aranytojást tojó tyúk.
Ekkor töviről hegyire elmondott mindent az édesanyjának. Azt meg kirázta a hideg, pedig alaposan befűtött a csikós sporheltba.
– Fiacskám, az első kifogott haltól, még ha aranyhal is, semmit nem lett volna szabad kérned a szabadságáért cserébe. Ráadásul nagy szerencsétlenség, amikor a tyúk kukorékol a kakas helyett. Ez a halál jele – mondta kétségbeesetten a szegény asszony.
– Á, ez csak amolyan babona – vélekedett a legény. – A fő az, hogy gazdag legyek, s holnap reggelre megtojjon az aranytojást tojó tyúkocska.
De bizony pont ez a tyúkocska kezdett el kukorékolni hajnalban. Éppen ő, pedig volt az ólban még vagy negyven.
A kukorékolásra azonnal kipattant a szeme a makacs halászlegénynek. Felugrott ágyából, és futott ki a tyúkólba. Futás közben fura, kiszámíthatatlan ötlete támadt. Éppen a második kukorékolásra ért a tyúkólhoz. Gyorsan bemászott az ólba, és kitekerte az aranytojást tojó tyúk nyakát.
– Nem tudsz velem kibabrálni, aranyhalacska! – rikkantott diadalmasan. – Nem leszek újra olyan szegény, mint a templom egere, hiszen az aranytyúk csak kettőt tudott kukorékolni! Addigra már az édesanyja is a tyúkól előtt volt, s végignézve a történteket, elmosolyodott, hogy milyen találékony és makacs is az ő fia. Délre levest főzött az aranytojást tojó tyúkocskából, mégpedig olyan finomat, hogy az után a jánosházi bíró is megnyalta volna mind a tíz ujját. De hogy el ne felejtsem: a tyúkocskában egy valódi aranytojást talált a halászlegény édesanyja. Azt eladták, meg is gazdagodtak!
Eddig volt, mese volt, a világon azóta egy tyúk sem kukorékolt.
***
Kapcsolódó oldalak:
Legfrissebb hozzászólások