Mint kimért kenyeret, követellek; mint friss forrásvizet, szomjazlak.
Átlényegülés és éppúgy öncsalás ez, mindenség-körüli pályára állva,
az egyetlen felmérhetetlen ellipszisen, ahol nincs másik oldal,
csak a végeláthatatlan űr, ami mégiscsak belefér ama egyedüli,
és egyszersmind utolsó pillantásba, mely túlhordott könnyekkel
kereszteli áldássá a lezárt szemhéjak alatt fel-fellibbenő alakod,
itt, a szétfoszló szenvedély szálaiból szőtt vezeklő végtelen ölén.
Itt, hol olykor a kicsépelt közöny könyörületes csöndje zuhog,
s valahogy mégsem fordíthatom felé zúgástól zsibongó fejem.
***
Legfrissebb hozzászólások