Soványodik a kedv,
s minél kurtább a táv,
az akarat annál gyengébb,
az unt napok,
mint gyertya tövére
az olvadt viasz hullnak.
Cseppre,
csepp.
Érlökések mérik az időt.
Minden hang, íz, szag
vibrál, csapzott, lázas hírnök.
Az emlékfoszlányok áradásában
egy szűnni nem akaró zokogás,
és egy vodkás pohár koccanásának
a hangja, egy másnapos arc,
egy kivillanó mell,
és egy feltúrt ágy képe,
a pipafüstnek,
és a nikotin keserű mérgének az íze,
és a kétütemű motor füstjének
felejthetetlen szaga,
egymással szétbogozhatatlanul
összevegyül.
Saját árnyékomban fekszem.
A függöny nyílásában csak
a háztetők látszanak.
Nem éltem mást sokáig
csak futószalagon telt fáradt napokat.
Túl későn jöttem rá a kérdésekre kapott válaszok
mit sem érnek, ha hajszálnyit is hamisak!
Volt, aki elment, aki meg itthon maradt
a túlélésre gyűjtött érveket.
Barátaim vak éje korán eljött.
Csillagképek
vesztek homályba hűlt szívük felett.
Vigaszt azóta sem találok,
pedig haszonlesők korszaka helyett
délkörök szögébe jutva
bizonyára már boldogok.
A félelem
eleven eszközként
oldalamba kap.
Az emlékezet ellenáll a
parancsra múló időnek.
Hulltak s haltak.
Százak és ezrek.
Fekete csövek
köhögtek hosszú perceken át,
kitekert lábak, karok,
torz szobrok, gipszidomok
hevertek egymáson,
mintha egy bomlott agy szeszélye
rajzolta volna a térre az egészet.
Hegedű sír, dob pereg,
s kitörölhetetlenül
fészket rak az agyban
a nyitány dallama.
A fáradtság gyengéd
másnapossága vezet,
az idegek zongorahúrjai
elernyednek,
nincs több küzdelem,
s nincs több üzenet,
megérkeztem,
oda, ahol szabad a vágy,
ahol mindenki győztes,
tele vagyok nevetéssel,
s mint a rügyező fa,
tele édes, tiszta folyadékkal,
ott, a teljesség kötelmeiben
találom meg új hazámat,
ahol úgy lehetek egész,
mint élet a halálban…
Az utca tompa zaja újra elér.
Jutalom ez vagy büntetés, hogy még élek?
Nem tudom. Magamtól nem szabadulhatok.
A város kőarccal
nézi a bukott hatalom maradványait.
Nemzeti zászló csüggedten lóg
a golyó ütötte házfalon.
Szélcsend van, nem leng, nem bujtogat.
A pórázra fogott szabadság nem csahol,
nem vicsorít.
Leszegi fejét a hétköznap, s az ünnepi eget
banális szavak ostromolják.
A tér kicsi és üres, és túl sok a túlélő.
Hiába kezded századszor is elölről,
hamarosan ugyanúgy néz ki minden,
mint azelőtt.
Párt-útveszők között botladozunk,
jelenünk sajogva tágul,
mintha csak rossz álmát aludná.
A múlt istentelen szaga csap fel a kanálisokból,
a bomló birodalom áriafoszlánya még árad felénk,
miközben kerülgetnünk kell
a brüsszeli szertartásrend új oszlopait…
***
Legfrissebb hozzászólások