Szöget vert tenyerembe
könyörgő találkozásaink
ködbe ömlő perce,
kalapáccsal kezében
felettünk állva
rozsdás torkú
vasdallamba
énekelve
előtted
lehunyom szemem,
az ég kék hullámaiba
temetlek
tüzes nyilakkal lövök
bégető bárányfellegekbe,
fény kell bármily sűrű a sötét
nem csak a pokol foglya kiált
ebben a mindenségben
amit
tenyeredben hordtál,
szavaiddal súgtál gyönyörűvé,
míg csillagról csillagra
pattog
szenvedő jajveszékelése
a szűnő időnek.
Dal lebeg a végtelen vizek
felett
egyre hangosabban
belekap vitorláim hamuvá
perzselve
suttogásod hallgatom
a mennybe meredve.
Újra a parton állok
nincs könny a szememben
csak egy világ omlik majd
össze
s én csak nevetek felette.
***
Legfrissebb hozzászólások