Találkozásaim Németivel. Hetvenes évek, kolozsvári filo, egy évvel fölöttem egy szakállas, irodalmi körös, megbecsült, véleménye van. Nyolcvanas évek: Kriterion, a hős Kriterion, Éva kollégája, első verseskönyvét dedikálja Évának meg nekem (”a ’mester’, aki a szívekbe meg a vesékbe lát”). Nyolcvanas évek második fele: kolozsvári polgár, megszáll nálunk, hogy ügyes-bajos dolgait rendezze a fővárosban. Kilométeres levelet írok Dala fiának egy számlatekercsre, a fejét fogja. Kilencvenes évek, az Andrási út sarkán egymásba futunk, erdélyi költőket mutat be Szegeden(?). Meghívom a Fifi főpróbájára. 2010: Megkeres a Vörösmarty-téren, ahol a Torokcsavar című könyvem dedikálom, megajándékoz második verseskötetével (”régi, régi szeretettel”. 2015: Megkérem, írjon előszót a Vadmalachoz. Igen nagy empátiával megírja, a könyvet még kézbe kapja, de utána kórházba vonul.
A ”rozsdás évek”. Verseiből mindig valamiféle csendes pesszimizmus árad. Azért csendes, mert halkan szólt, nem kiabált, nem követelt. Ideálja a Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs vezette Újhold volt. Többen “lét-költészetként” jellemezték költészetét. Diktatúrában élt, mégis verse politikamentes. Maximum ennyi a tragikum kifejezése: ”megtorpant hit”. Vagy: ”Valami iszonyú huzat visszafele visz” – írja a Pilinszkynek ajánlott versében. A lét “kába verdesés”, “horzsolt pillangószárny”. Ugyanaz az életérzés a Sheryl Sutton című versben:
S ahogyan riadsz, hőkölsz mégis,
akár egy angyal, zúgó fejjel.
Akár egy bukott angyal, akit
az Úr magához odarendel.
Emlékét nagy gonddal ápoljuk, Mester!
(Gergely Tamás)
Legfrissebb hozzászólások