Keszthelyi György: Amikor az emberre rájön

Amikor az emberre rájön,
ha sokadszor telik be a pohár
biliárdozna, kuglizna a neten –
Lenne saját testvére akár,
tűz helyett szelíd patak…
nem lehet ám.
Nem hagyja a lelet.
Nem hagyja akkor enni, aludni sem,
leszakítja a fülét az ember,
átdöfi a dobhártyáját rögtön.
Nem hallgat többé rekedtes,
barna balkáni muzsikát.
‘Mikor a diktátor betolakszik,
lövi az anyját, halott apját lövi –
szemét is kitépi: nem akar látni,
kiokádja az anya-apaföldet.
Motherland, faterland – slussz.
Inglisül, dajcsul, magyarul okád
a főtér kellős közepén.
Nem rejtőzik, nem teszi a szépet
mint aki szeret – löki torkából
ki az ostort, a hangszálakat,
mert üvölteni sem akar azért…
emberfarkassá válni sem.
‘Mikor ott hever aszfalton a haza:
legelők, szántók, zöldövezetek
és bűzlik a járdaszélen minden
(a Szent Mihályból kikukkant az Isten)
orrát is levágja, hogy ne érezze,
ne szimatolja tovább a dögöt.
Amikor az emberre rájön,
rásütik rögtön, hogy lökött.
Ez a legjobb, amit mondhatnak róla
ilyenkor a jólvasalt bárányemberek.
Pedig már nem hall, nem lát,
nem üvölt, nem is szaglászik többet.
Önszántából nem, hogy botrány ne legyen.
Merthogy a másik őrült lövi,
géppuskázza folyton az anyját
üti a halott apját is övön alul.
Na azért nincs kaja, se álom, se kugli
amikor az emberre rájön.
Csak sűrű lé van: az otthon oszladéka
jön fel és újabb köpésre késztet,
tolul megint elő, mint gyomorsav
a felesleges, kihányt nyelőcsövön.