Nászta Katalin: Ha a lélek háza a háznak lelke lenne

a testünket mintha azért kaptuk volna
hogy megvívjuk benne harcainkat sorra
az idővel, széllel, külön- s együttléttel
a szomszéd utcában élő nénikékkel
magunkkal, világgal, egész mindenséggel

kinek milyen terhe, háza teste éppen
csak élete mikéntjét határozza mindig
kinek pap, vagy pásztor, másnak pedig ostor
mutatja az irányt, csattan fel a szótól
s ki-ki, ahogy tűri, vagy viseli, látszik
mily fából faragták, most mi kandikál ki

ez a nagy teher, a házad, mit cipelsz
miben végigjárod utadat, s amit kell
megteszed? nemet mondsz?
neked kell viselned, épp abban a testben
amit háznak is hív apostol és Isten

micsoda berakás! milyen építkezés!
házad oromzatán virít neved mindég
falai, ablaka téged láttat szemből
nem anyád, sem apád, te nézel ki bentről
neked hoz a postás levelet, csomagot
anyádnak, apádnak más a lakásuk most

minden, aki ember, saját házát hordja
mint csiga, ha mászik, csak kicsit gyorsabban
és az idő telik, a vakolat mállik
az a benti egyre inkább átviláglik
az ablakszemeket már nem lehet csukni
behajtva is látszik a házadnak titka
vékonyodik falad, anyaga is ritka
majd megállunk pőrén a védelme nélkül
állapota minket minősít legvégül
te s Ő szemtől szembe, hidd el, mert ez így van
már nem szólhatsz semmit
hallgatod mit írtak
ama fehér könyvbe, ahol a lapokon
ott a te neved is
hogy ki ne törölné, kérni már nem lesz mód
szólok, s ne vedd zokon
vedd füledbe hangját
s házad állapotát
amennyire lehet
hozd rendbe még jókor