Márkus László: ábránd

bagoly nesztelen
puha röptére
vágyik lelkem
bársonyos éj
csillagpöttyögette
baldachinja alatt
gondolatfutamokat kergetve
zsákmányt ejtenék
a Parnasszus lábánál
százéves tölgyfa ágtövében
cizellált verslábakat
majszolva megpihennék
az
emészthetetlen
betűhalmaz-köpeteket
felböfögve megtisztulnék
s átbóbiskolnék megannyi
unalmas napot
mikor csupán
varjúhad csetel a fészbukon
és magamutogató lármájukkal
messzire űznek
ábrándot
vágyat
reményt