Az őszi leveleken átsütök, egyenesen a nő hajára. Alakja a fényben lágy tónusokat vesz fel, sugároz ki magából. Minden olyan békés, az októberi kökörcsinek elszórva a mezőn, mintha egy óriás a tenyeréből szétfújta volna őket nagy jókedvében. Éva előtt egy kidőlt, hatalmas famatuzsálem megnyílva a kérgek, az ágak temetője, a föld felé igyekszik.
Adni akar önmagából, holtan fekszik a földön. Öregen halt, talán villám ereje lökte a fűre, vagy csak már nem bírta el vastag testét. Arra várok, hogy a kis baltáddal vigyél belőlem, mondaná a fa. Fűts be a kandallódba, vigyél hát kérgemből.
A fények, mint mézek, békéssé, bölccsé teszik a rétet. Meleg van, október napsütése, akár egy megbízható nő, lassan átadja fényét a férfinak, a szürkés, opálos alig szürkületnek. Betakarlak, mondja a fa, átölellek, még utoljára felállok, látod? Azt akarom, hogy ne fázz, most így melegítelek.
És feláll a fa. Testéről potyog a melegbarna porladás, együtt zuhan vele a sok bogár. A nő belelép a fába. Fa lett, a mézes nap melegíti fa testét. Nem fázom, őszi nappal piroslik a csipkebogyó körülötte. A szarvasbogár lágyan a nő karcsú kezén vándorol. Magam adom, mondja behízelgőn.
Ágak a fűben. A fa nem veszi fel őket, mint szarvasagancsot magára, engedi, hogy a napsugár átjárja testét. Melegbarna tónusok, lágy arany színek melegítik fel egy nő testét.
Fa vagyok, életet adok, meleget gyújtok. Ne menj haza, maradj velem.
Nem megyek, feleli a Nő. Veled maradok, míg hajam hófehér lesz, és lassan ökörnyállá változik.
Veled maradok, míg testem gyűrött lesz, és nem tudok benned állni. Akkor eldöntelek. A fákban laknak halottaink, ezt tanuld meg.
A szép nő hirtelen öreggé, csúnyává válik, és sír. Haja hófehér ökörnyál.
Dacosan eldönti a korhadt fát, önmagával együtt.
Most már holtak igazán, barna kéregpor jelöli a nő és a fa szimbiózisát.
Legfrissebb hozzászólások