remete:aszkéta, emberkerülő, embergyűlölő, mizantróp,
az elvonultan élő, magányt kedvelő ember.
Elmegyek, elmegyek én a
Remete rétre, közvetlen az
Út mellé, elmegyek, én el-
megyek, egyedül mégsem
vonulhatok.
Lesznek majd ott borzok,
egerek, meg sasok, figyelem is
Őket, míg el nem szunnyadok.
S megszólít akkor egy manó,
vagy kiféle álruhás Úr,
szemem nyitnám a szóra,
hosszan, egyenes vonalban.
S megszólít majd akkor,
de csak makog, hogy figyeljek
jobban, s nyissam ki fülem,
s még jobban szemem.
De linkelnék én kicsinykét még,
s dobnám súlyát a szónak,
fehér papírnak, ha szólnak,
ha hallgatnak, s görnyednék
fűszálak közé, de nem hagy.
S szól akkor újra: nem értesz semmit,
ez csak felszín, méz, cukormáz,
s kezedben nincsen méz,
vonulhatsz erdő mélyére, s a gyökerek
mélyen elbújnak előled,
bukhatsz át rajtuk,
észre akkor sem veszed.
S megszólít újra és újra,
halkan, rekedten, toporzékolva:
„mert elhagyatnak akkor mindenek”,
állatok, fák, bokrok, ezernyi apró istenek.
S mikor nem tartozik hozzád más,
mint a kiaszott kert, ostoba háztartás,
könnyű lesz hátadra venni a semmit,
s megkeresni, meglelni ezt itt,
ezt a Valamit, nevezd, ahogy tetszik,
ahogy tudod, ahogy akarod, vagy
csak hallgasd, ügyelj létére.
Ha süket fülekre találnak
halkan üvöltött szavaid, bár
súlyuk, mint vízbe ejtett kő,
tudhatod, magad vagy, mint a
tüskéit növesztő büszke rózsatő,
s szólnod sem kell akkor,
tekinteted úgyis beszél.
Mert ott kell ülni naphosszat,
míg le nem bukik járásán az árva csillag,
s nyugodni, aludni hagy, törni feszült
csendjét a szemlélődésnek, míg hazamész,
eszel, teszel, veszel, s kezded újra másnap.
Emelt hangon szólítsd meg fényét
a hátsó kertben állva, a gyermekkori
fiúcskára emlékezve, ki voltál a didergő
napsütésben, s nem leszel soha már.
Hová küldtél engem, a sivár vizek
partjára? — szólnál, itt minden oly
száraz, akár a szépen sorjázó rímek,
el kell hát menjek, el kell.
A lélek vizenyősebb valami, s nem éltem,
míg nem ültem, míg nem féltem,
és nem néztem nem tudom, hol,
de ott honol a Nevezett Névtelen. —
mondanád, de leint: A hely adott,
érd be, mi van, azzal. Mit meg akarsz
tenni, tedd meg most, magad elől
úgysem indulhatsz százfelé, s míg
csorog ajkadról a nedű, a sós lé,
a bizonyosság körei négyszögesülnek,
és tartanak felé, legyen hát figyelmed s
hallgatásod a kitartott beszéd.
S ha szemed, füled nyílik, a vizet nézed,
a túlsó partot, kunyhód ajtajából a
távoli törzsekre gondolsz, és semmit,
de semmit nem érzékelsz, maradj otthon,
falad négy közén, a képzelet kétes gyönyörű
árkaitól távol, vésd a falra, olvasd el százszor:
„hát nem is éltél, nemhogy tévedsz,
de nem tudsz semmit…”
Az elvágyódás folytonos.
Vonz a mélység, az elmerülés,
a tágasság szűkös tényes,
az egyedüllét.
A magány visszhangzó szavai,
ahogy puszták áttetsző falán
kondulnak üvöltő fák között.
Az erdőben elhagyott kunyhók
rejtőznek, az ajtóban ülve újraolvasom
Thoreau-t Walden Pondnál, aztán
ahogy kenyeret süt, a köztes élmények
elrepítenek talán ismeretlen helyekre.
Egyedül vagyok, de nem magányos.
Írom és újraírom: remete él itt, hajlékát
őrzi a sötét, a félhomály, léptei nyomát
hosszan látni fűszálak hegyén, szarvasok
csapásán, nem rabol, és nem gyűjt:
letép néhány szem somot, elejt egy-egy
őzet, a csontokat eltemeti, áldást kér a
szelek urától.
Olvasom, és másolom:
„Isten csak szó a környezetre,
minden, amit tudok és nem tudok;
ki hatalmasabb, mint az élő Isten?”
Szívet és lelket tölt a szellem végtelen
csatornáiba, mintha sosem érne véget a
csorgás, akárha egy feneketlen kút
kávájáról szemlélné a világot, remélve,
megtalálja, amiről pontosan tudja,
rég elveszett örökre.
Vendégsorok: Pilinszky János, Turcsányi Sándor, Robert Lowell
*
Erre gondolt a költő:
Meghívtak egy fesztiválra, téma a remete, a remete életmódhoz való viszony, ennek körüljárása. A szöveget megírtam, a rendezvényre nem mentem el, úgy éreztem, van itt valami, ami nem kerek: miközben kivonulunk a világból, megmagyarázzuk közönség előtt, vélt, vagy valós tömegiszonyunkat, vagy indokolt magányvágyunkat, ellentmondásos ez, mint amikor a remete tömeg előtt szónokol, valahogy nem stílusos, erről az ambivalens megmagyarázhatatlan, ám értelmezendő, és talán átélhető állapotról szól a vers, a költemény. S talán többet mond így, mint közönség előtt felolvasva, suttogástól zavarva.
Legfrissebb hozzászólások