Nászta Katalin interjúja
Kiss Törék Ildikó
színész, előadóművész, színházigazgató
„…pedig éppen a próbán kellene csetleni-botlani…”
(Petrozsény, 1945. szept. 24.– ): színésznő. Középiskolai tanulmányait Kolozsvárt végezte, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett diplomát 1967-ben. Temesvárra szerződött, majd 1970-től a nagyváradi Állami Színház tagja, 1980–89-ben a m. tagozat művészeti vezetője. Drámai szerepek hosszú sorát játszotta el. Önálló pódiumműsoraival számos erdélyi és m. városban vendégszerepelt. F.Sz. Lida (Kohout: Ilyen nagy szerelem); Biri (Móricz Zs.: Nem élhetek muzsikaszó nélkül); Izabella (Sh.: Szeget szeggel); Nellie (Williams: Nyár és füst); Lovasné (Csurka I.: Nagytakarítás); Színésznő (Méhes Gy.: Egy csók, egy pofon). Előadóestjei: Gozsdu Elek: Anna-levelek (1971); Eminescu-est (1977); Kocsis I.: Árva Bethlen Kata (monodráma, 1978). Magyar Színházművészeti Lexikon.)
1994-ben megalapították a Kiss Stúdió Színházat, ahol férjével, Varga Vilmos művésszel 22 éve a klasszikus színházi kultúrát szolgálják, – a művész ez év júliusban bekövetkezett haláláig együtt – hidat építve a tegnap és ma generációja közé.
A nagyváradi színház magyar tagozatának vezetője. Kíváncsi voltam, hogy látja ő a színház ügyes-bajos dolgait. Roppant energikus teremtés. Mégis megszelídül, mikor felteszem az első kérdést, hogyan alakult a pályája, melyek fontosabb állomásai. 1982-ben beszélgetünk.
– Hát ez elég hosszú mese, – mondja maga alá húzott lábakkal.
Ugyanannál a kis asztalnál ülünk, mint Varga Vilmossal* készített beszélgetésünkkor. Ez lett a „helyem”. Nem igen ismerjük egymást Ildikóval. Én sem láthattam őt sokszor színpadon, és ő sem engem. Ez annak az „áldott” jó szervezésnek köszönhető, ami országunkban uralkodik, mikor egy-egy társulat elmegy vendégszerepelni. Talán én vagyok előnyösebb helyzetben, t.i. ők gyakrabban járnak Sepsiszentgyörgyre, mint mi Váradra. Én még nem is játszottam soha Nagyváradon.
– Lehet, kívülről úgy tűnik – folytatja -, hogy töretlenül ívelt felfele a pályám. Rögtön felvettek, nem is rossz eredménnyel a főiskolára, elkerültem Temesvárra, aztán átjöttem Váradra, aztán jelentkeztem pár előadóesttel, aztán díjakat nyertem, aztán kineveztek… Töretlennek néz ki, de nem így van a gyakorlatban. Sok nehézséget okozott, hogy érettségi után azonnal felkerültem a főiskolára. Tízessel érettségiztem s ez nem volt véletlen. Kolozsváron a Brassaiban végeztem a középiskolát, könnyen voltam jó tanuló, sokat jártam hangversenyre, színházba, és ezek mellé minden befért az életembe. És mindig megvolt bennem a szüleim által belém sulykolt kötelességérzet. Humánt végeztem, de nagy érzékem volt a matematikához, s van a mai napig. Most újra tanulom a fiammal (meddig, ki tudja? –szól „félre” nevetve). Ez az érveléshez szokott mivoltom a színházi laza, sikamlós, támpontok nélküli világban, ahol olyan sok mindentől függ ki és mi a jó, – sokat segített… Az első két év a főiskolán nagyon nehéz volt, ami a beilleszkedést illeti. Alapvetően jó megfigyelő vagyok, kivéve az arcmemóriámat, mindent észben tartok. És odáig jutottam, hogy másodéven már hiába figyeltem, semmit sem vettem észre, semmit sem láttam meg, s ez nagyon megijesztett. Már arra gondoltam, hogy át kellene mennem egy „rendes” egyetemre, ahol kétszer kettő négy, s akkor jött Kovács György, akit mesteremnek tartok, akinek „kulcsa” volt hozzám, tudta mikor kell így vagy úgy adni azt az instrukciót. Ez nagy élmény, reveláció volt számomra. A Kórusvezetőt játszottam a Trójai nőkben. Majd végeztem és jött a választás. Sok lehetőségem nem volt. Kolozsvár, Vásárhely, Várad nem hirdettek posztot, maradt a másik három. Elsőnek választhattam. Szatmár nem jelentkezett. Szentgyörgynek nagyon rossz híre volt akkoriban, maradt Temesvár, aki megkeresett, meghívott. A főiskolán minden kicsit idealizált volt. Temesvár a „színházi” élet volt, borzasztó taposó-malom, iszonyatos mennyiségű előadások. Ez nem helyes, de ennek az ellenkezője sem. Van egy közbeeső reális szám. Ez a rémálom, ez a norma érinti is azt, de nem úgy, ahogy a színésztől elvárják… De erről majd később. Szóval ott, ahol a kutya sem jön el megnézni, és a színház se visz sehova, három év alatt tíz főszerepet játszottam. Ez alatt egyszer sem voltam Kolozsváron, és más város sem láthatott ezekből semmiben. Induló színészként bekerülni egy ilyen csöndbe, taposó-malomba…, akár ott is ragadhattam volna. Lakásnak nem nevezhető közös szobában laktam valakivel, egyszer kaptam prémiumot, akkoriban még negyedévenként adtak, és talán ötven lejjel emelkedett a fizetésem… Volt egy nagy előnye viszont, hogy állandóan színpadon voltam.
(Nehezedre esik kicsit lassabban beszélni? – kérdem tőle, mert nagyon apróz előttem. –Igen, feleli, nem probléma, s kicsit lassít, miután azon sopánkodik, hogy nincs magnóm)
– Csomó mesterségbeli dolgot menet közben meg lehetett tanulni – folytatja. – De a hangulat nagyon rossz volt, és ’70-ben mindent elkövettem, hogy eljöhessek onnan. ’71-től vagyok itt Váradon. Ott a vezetőség miatt volt rossz hangulat, a kollektívát szerettem. De hát az ember elfelejti a sok rosszat. Ha arra járok, utolér a nosztalgia, reminiszcenciák, stb. Szóval ide kerültem, ahol egyszerűen kinéztek. Poszt nem volt, négy hónapig a román tagozaton voltam, játszottam is vagy két darabban, jól beszélek románul, jó kis kaland volt végeredményben. Tudod, az úgy van, hogy akit a főiskoláról helyeznek ki valahova, az magától értetődően illeszkedik be az illető társulatba. Aki átszerződik, azt óhatatlanul kinézik. Példa erre Szabó Lajika* esete is. Mit keres itt? – mondták. Én ezt azzal magyarázom, hogy nálunk stabilak a társulatok, fluktuáció alig alakul ki, talán csak a hatvanas években volt ilyen, amikor Köllőék, Vitályosék megmozdultak, de azóta nincs mozgás, egy-két kivételtől eltekintve. Ezt nem tartom jónak. Mikor olyan kevés színész van a hat magyar színházban… De ezek álmok, ez a fluktuálás, erre a közeljövőben sem lesz lehetőség, pedig nem jó ez a nagy bezárkózás… Aztán, ahogy elindult ez a váradi ittlét egy szerencsétlen mozzanat történt. Az ördög cimborájában Judithot játszottam. Az előadás, a rendezés nem volt sikerült. A vizionálás némi-nemű hiányosságokat mutatott, én mindenesetre másnap feljöttem a színházba, – az akkori tagozatvezető ott sem volt a vizionáláson, Farkas Pista*, – s akkor már mindenki tudta, hogy leváltottak, csak én nem. Pedig az alakításom semmivel sem volt rosszabb a többinél. Ez akkor nagyon megrendített, kihúzták a talajt a lábam alól. Igazságtalannak éreztem. Itt ért véget, és ekkor az én színházi idealizmusom. Rájöttem, hogy ki kell tapogatni azt a kis belső ingoványos talajt. Nem lehetett olyan egykettőre. Attól kezdve másfél évig statisztáltam. Ilyenkor az ember vagy megcsömörlik, vagy pedig megpróbál kimászni valamiképpen ebből a hullámvölgyből. Így aztán nekiálltam a műsoraimnak. Az Anna-levelekkel még Temesvárról jöttem át, az sem volt elég jó…
– Miért?
– Mert nem fogadták jó szívvel. A Hajnalkurjantás Várad piacán (a Holnap mozgalomról szólt) nagy sikert aratott, díjat is nyertem vele Bákóban ’73-ban. A színház el sem akart küldeni, kierőszakolt úton jutottam el oda. Vili is és egy román színésznő is díjat nyert akkor ott. Mikor hazajöttünk, azt se mondták félkalap. ’74-’75-ben előadtam a Tapsol az ideges Y-t, kortárs hazai költők verseiből állítottam össze. A téma: mit tehet manapság a költő? Aztán megszületett a kisfiam.
Azt mesélték, Ildikó elhatározta, hogy ezen és ezen a napon szül. És pont akkor is szült. Ő még ezt is szabályozni tudja – mondták a kollégái.
– Főiskolán Pupp tanár úr tanított bennünket, egyedül ő értékelte bennem az egzakt tudományok iránti fogékonyságom, s ő mondta, hogy egy modern nőnek tudni kell biztosítékot javítani, írógéppel írni és kocsit vezetni. Hát akkor én modern nő vagyok. Azóta kocsit is vezetek minden nap és elég sokat, hat éve. Ez változtat az ember természetén.
– Az előadóestjeidet egyedül csináltad?
– Nem, tulajdonképpen Vilivel együtt, mindig közösen, de van egy fázis, amíg csak egyedül lehet dolgozni, amíg kikristályosodik, letisztul. Ezután kell valaki, aki nézze, hallgassa, hiszen az ember önmagát nem nagyon hallja. Persze, lehet, ha nem Vilivel vagyok (Varga Vilmos, a váradi színész a férje), megtanulom egyedül csinálni. Szóval december 9.-én megszületett a kisfiam, megszervezve – utal a sztorira -, a férjem születésnapján. Akkor szoktam le a cigarettáról s én, aki nem vagyok egy ülő típus, állandóan kell valamit csináljak, terhesség alatt lassan járni, komótosan élni (muszáj volt) pszichés túlterheltséget jelentett. Nem agyonzabálni magad, fűszerekről lemondani s végig kezelés alatt…, nem volt könnyű. Viszont egy évig távolabbról szemléltem a színházat, nem is rossz ez, mint egy képet… Aztán úgy nekilódultam, ’77-ben az Eminescu műsorért díj, ’78-ban az Árva Bethlen Katáért díj, ez volt az, ahol rátaláltam arra a 100%-os színpadi egyedüllétre. Persze a színház nem játszotta ki az előadást. Váradon összesen ötször ment. Nagy veszekedésekkel forszíroztam ki, hogy eljátsszam Vásárhelyen, Kolozsváron, Szilágysomlyón. Aztán hosszú ideig egyáltalán nem játszottam, majd meghívást kaptam Magyarországról, s akkor felújítottam. Ezután felajánlottam, hogy elviszem székelyföldi turnéra, mivel ide nem kell sok ember, stb. de nem tudtam keresztülvinni, pedig akkor már „főnök” voltam. Gyakorlatilag akkor játszhatok, ha meghívnak külföldre. Szerencsére ez elég gyakran megtörténik.
– Ezt a műsort hívják?
– És a gyermekműsoraimat. Esetenként az Eminescu-t.
– Sokszor álltál már gyermekközönség előtt. Milyenek? Milyen érzés neked?
– Nagyon jó érzés. Mikor a fiam, Zsombi betöltötte a két évet s igényelte a meséket, akkor jutott eszembe, mi lenne, ha kis játékokkal megtűzdelném, s összeszedtem Kányádinak egy csomó meséjét, sokat kértem el tőle is. Akkor még nem ismertem Halász Jutka műsorait. Napsugár-délelőtt lett a címe ezeknek a műsoroknak. Hervay* Kobak-meséit is előadtuk. Józsa Erikáék* ízesítették nótával a verseket. Addig soha nem énekeltem, botfülűnek számítottam, bár hét évig zongoráztam és ismertem a kottát, még transzponálni is tudok egy kicsit. Elkezdtem gyakorolni. Ez is titok volt. Mikor már nem vagy főiskolás, már meglett színész vagy, hogy néz ki a gyakorlás… A páholyzsebbe jártam titokban zongorázni, tanulni, hogy ki ne nevessenek. Van egy kis szerkentyűm, amin lepötyögtettem a dallamot, clavietta a neve. Itthon kipróbáltam Zsombi előtt, aztán a könyvtárban, iskolákban játszottam meghívott gyerekek előtt. S a gyerekek…, ha nem érdekli valami őket, akkor nem figyelnek oda, beszélnek, stb, tehát azt ki kell hagyni. A másik dolog, mivel improvizációs előadás, nagyon sok benne a játék. Van egy alappoén-készletem (ki megy ki elefántként, stb.) de sosincs két egyforma előadás. Az improvizációs hajlamot a gyerekek fejlesztették ki bennem. Méhes György* darabjában, Az nem igaz, hogy ez igaz-ban is például ez segített. Olyan frissességet tanulok tőlük, hogy nagyon szeretem csinálni. Nagyon sokszor játszom nekik.
– A műsor anyaga változik?
– Most már igen. Mert nagyon sok új anyagot tanulok s keverem… A következő tervem Bajor Andor* Bátor Feliciánjából csinálni egy sorozatot a tévének. Improvizáció ez is, az összekötőszöveg ott születik meg a gyerekek előtt, de csak akkor lehet csinálni, ha van egy precíz felkészülési alap.. Rengeteg munka van ebben, bár könnyűnek tűnik. Teli vagyok ilyen műsorokkal, öt-tíz éves gyerekeknek valókkal.
– Milyen ellentétek vannak a színészi és vezetői státus között? Hogyan lehet összeegyeztetni a kettőt?
– Már a beosztás botcsinálta. Ilyen, hogy művészeti vezető, sehol máshol nincs. Illetve Szatmáron a román tagozatnak van még egy ilyen állása. Ez mit jelent? 1980. április elsején neveztek ki, mintha a halálos ítéletemet mondták volna ki, s mert tíz felé kellett figyelni, az első napokban anarchikus állapotba kerültem ezzel a kinevezéssel. Ekkor elkértem a belső szabályzatot. A legnagyobb megdöbbenésemre: feladata, kötelessége, hatásköre az igazgatótól a tűzoltóig mindenkinek volt, csak a művészeti vezetőnek nem. Tehát bármit csinálok, bele lehet kötni. A színház művészi munkájáért kell felelni. Ez millió dolgot jelent. A mai státusrend szerint akkora kavar van: hiszen, a mit az egyik „főnök” elhatároz, azt a másik keresztülhúzza, mert épp nincs tisztában azzal, hogy mit határozott az illető, stb. Tehát esetleg főpróbát nem tarthatsz, ha nem a heti gyűlésen tűzöd ki, mert a műszaki főnök mást állít be, vagy valami változás történik a műsorban s elfelejtenek szólni idejében, stb. FBI munka lenyomozni néha mit, hol, kivel lehet előteremteni, megoldani. Darabot olvasni, a többi színház darabjait figyelemmel kísérni, a napi eseményekkel tisztában lenni, a bemutatók beosztása is az én dolgom pld. Felelek a színészek foglalkoztatottságáért, az előadások kijátszásáért, a megyei kiszállásokért, a pénzügyi terv ránk eső részének teljesítéséért, a fegyelemért, a közönség kiszolgálásáért, a művészi színvonalért, egyszóval mindenért gyakorlatilag. S három játszó napunk van egy hétből a székhelyen, szerda, péntek, vasárnap. Három a román tagozaté, s egy a filharmóniáé. Ez is csak nálunk van, három intézmény egyetlen teremben. A három nap alatt próbálni is kell, próbatermünk nincs, volt valamikor, de már rég nincs…
– És hol próbáltok?
– Ahol érjük. Produkciótól, emberektől függ, hogy mennyire lehet hajtani… Éjszaka is próbálunk. Muszáj vállalni a dupla előadásokat is. Ez az Ősvigasztalásból, Deficitből nagyon nehéz volt, a napi két előadás, de turnén le kellett és le is játszottuk. De visszatérve: az egész jogkör meghatározatlan. Pedig az elvárás a váradi tagozat felé épp akkora, mint a kolozsvári, vásárhelyi színház felé. Mármint a közönség és kritika részéről. S mi igyekszünk is ennek megfelelni. Tavaly is tíz bemutatót tartottunk és négy stúdió előadást, az idén a csökkentés dacára kilenc bemutató és három stúdió! Nézd, évad elején mindenki elmondja a terveit, de évad végén is el kellene mondani, hogy mit is valósítottunk meg ezekből. Az újsághasábokon, tévében, rádióban meghirdetett, lenyilatkozott tervek mindig zseniálisak, de ha év végén is volna ilyen számvetés… Mikor ezt a funkciót elfogadtam, egy hétig nem aludtam. Hogy mit fogok csinálni. Ma már átlagban hat órát nagyon mélyen tudok aludni. Reggel kilenckor bemegyek, és sokszor éjjel jövök haza, erre képes vagyok, ez nem lelkesedés. Bár optimista alkat vagyok, kételyeim nekem is vannak, el is szoktam keseredni, de azt mondom mindig, a legrosszabb szituációban is lehet valamit csinálni. Ehhez hál’ istennek van energiám, de emellett azért ott vannak az előadások, társadalmi funkcióim is vannak, két évig képviselő voltam, gyűléseken kell részt vennem, ez ezzel jár, amellett van háztartás, amit meg kell csinálni, a fiammal is szeretek foglalkozni. A napom betelik, nem panaszkodhatom. Persze, tulajdonképpen szeretem, hogy ennyi minden fér egy napba…. Különben most nem statisztálnak a színészek, mint régebben, szerepet játszanak. A kinevezés után egy évig alig játszottam, vagy duplában, meg beugrásaim voltak (vagy négy). Az első három hónapban még az indemnizációmat (kártérítés, fizetéspótlék) – ötszáz lej – sem kaptam, mert az adminisztráció elfelejtette elküldeni a megfelelő papírokat. A normám sem volt meg, még fizettem is pár száz lej büntetést. Gyakorlatilag az első főszerepem, mióta ebben a státuszban vagyok, Csurka István Nagytakarításában volt. De alig telik el az első évad, az egyik gyűlésen kijelentik, hogy nem hagyom szóhoz jutni a színésznőket és mindenki tönkre van menve. Persze, a dolgozók tanácsa annyit sem tudott, hogy tíz darabból csak kettőben játszottam… Akkor egy kicsit megdöbbentem, hogy mennyire felületesek és hogy ennyire ellenem vannak. Persze ez sem tartott sokáig, s ma már – sok bemutató=sok szereplehetőség- mindenkinek jutott bőven feladat. S a fiatalok! Ha bennünket ilyen szerepekkel fogadtak volna annak idején, mit nem adtunk volna! Különben nem hiszek az egyenletesen ívelő pályákban. Minden pálya tele van hullámvölgyekkel és felfelé ívelő periódusokkal. A sikertelen időszakokból utólag még hasznot is húzhatsz bizonyos szerepekhez. Nem is jó mindig a siker. Ezen különben lehet vitatkozni.
– Mit nevezel sikernek?
– Nekem az is siker, mikor a gyerekek csüggnek rajtam, vagy ha Csurka tapsol Kolozsváron, vagy ha Mihályfalván szeretnek. Balogh Éva* soha nem engedte meg magának, hogy dobja az előadást. Falun sem. Én kilencven százalékos szellemi és fizikai bedobással játszom az előadásokat vidéken is. A maradék 10% már sajnos a nagyon rossz színpadi körülményeknek köszönhető! Ha „míszes” vagy, sokkal nehezebb a dolgod. A játék öröméért játszom. A Lelencben kis tizenöt mondatos szerepem volt. Egy kis karikírozással csináltam és szinte mindig nyíltszíni tapsot kaptam. A turné lehetett volna halálosan unalmas is, ha megsértődöm, hogy nekem csak ennyi jutott. Persze, volt olyan szerep is, amit utáltam, mert nem te választod meg a szerepet. Az író nagy lehetősége: azt ír, amit akar, a festő is azt fest, de te itt függsz attól, hogy kivel kerülsz össze, kik vannak a társulatban, milyen a rendező elképzelése, milyen a próba hangulata, millió egy dologtól. S a sok munkának még nyoma sem marad. Ez néha elkeserítő, de hát ez van. Ha keveset játszol az se jó, ha sokat, az a baj… Most mindenben benne vagyok, kilószámra játszom, most van épp a nyolcvan valahányadik előadásom s még az év fele hátra van, mert ugye a normát nem évadonként mérik, hanem a pénzügyi év keretében. S nehogy azt hidd, hogy ez mind remek, nagy szerep, dehogy. Sokszor azért lépek be a produkcióba, közepes, vagy éppen kis szerepbe, hogy „hajtsam” azt. Azért ennyi előadás nem kis dolog a vezetés mellett. Közben készülök egy előadóestre is háromnegyed éve, ki tudja, mikor lesz kész… soha nem indulok neki valaminek, hogy át ne gondolnám. Előfordul, hogy nem sikerül. Fenntartom, hogy vidéki színháznak nem lehet ósdi, lassú, tespedt módon viszonyulni az élethez, a színházi munkához. Viszont az adminisztrációs elburjánzás sokat gáncsol. Ez ellen kellene összefognunk, a huszonöt színésznek, hogy a színházban ne a norma legyen a fő cél, amit különböző irodákban a fináncok kipipálnak, hanem az előadás, a játék, az alkotás.
– Hogyan lehet egy vidéki színház homlokáról e jelző pejoratív színezetét eltörölni? Hogy lehetnénk európaiak?
– Ahhoz, hogy európai lehess, tudni kellene hol tart Európa s benne a színjátszás. Elég sok mindent elolvasok, de látni semmit se látok. S ehhez látni kellene. Minden színház, földrajzi helyzetétől függetlenül rendelkezhet olyan rangos produkcióval, amely már nem vidéki. Csakhogy Várad sem rendelkezik olyan állandó színházi közönséggel, mint a főváros pld. Ilyen szempontból Kolozsvár is vidék. Megszabott a nézőtábor. Kis réteg jár színházba. A tévé nagy ellencselekmény a színházzal szemben. A néző otthonról láthatja, kommentálhatja, ez sokkal kényelmesebb. Persze az előadások soha nem olyanok a színházban, mint a képernyőn. Látni kell élőben őket. Sajnos, mi színészek még a hat magyar színházból is keveset látunk, mert annyi a napi penzum.
– Ez ellen hadakoznak állandóan a színészek, jogosan.
– Többször is sikerült úgy intéznem, hogy mindenki itthon lehessen s akkor is csak nyolc-tíz színész nézte meg a vendégjátékot. A színházról különben nem csak beszélni kell, hanem főleg csinálni! Utólag aztán kiderül, hogy jó-e vagy sem. Hallottam én már nagystílű bevezetőt olvasópróbán, amiből semmi sem lett.
– Akkor rátérhetünk a kritikára.
– Néhány éve olvastam egy kritikát, amelyben részletesen leírták a BITEF*-en látott Othello előadás három jelenetét, a játékokat, a játék folyamatát annyira pontosan, hogy mindent magam előtt láttam. A színész ezt várná el, ez marad utána. Vagy például a száz évvel ezelőtti Madách ősbemutatóról, Jászai Mari Évájáról is rengeteget tudunk, a gesztusokról, felfogásról, még jelmezekről is, a korabeli kritikákból, feljegyzésekből. Ma? Itt? Ha évek múlva fellapozunk egy kritikát, esetleg annyit tudhatnak meg rólad, hogy megfelelő voltál. Nincs szerepelemzés. Rengeteg nagy alakítás hull ki az idő rostáján, csak, mert éppen nem írtak róla, vagy fanyalogva csak megemlítették. A kritikus sem mindig befogadó képes, neki is lehet rossz hangulata. Vagy a színész nincs olyan formában. Jó színésznél is előfordul, hogy egyik nap minden a tiéd, te vagy az isten, s másnap az egész csikorog. Tudom, hogy fárasztó ugyanazt megnézni, de én munkámnál fogva öt-hatszor is látom az előadásokat, és le tudom mérni, micsoda ingadozások vannak.
– Milyen hatással volt, lehetett a magyarországi színház az itteni színházszemléletre? És milyennel bírt a román?
– Jól ismerjük a román színházak előadásait is. Sőt, ha európaiságról beszélünk, valószínűbb, hogy a román inkább az, a magyar hagyományosabb formákat követ. Ha félre tehetnéd a két nyelvet s csak a két előadást láthatnád, a játékot, szöveg nélkül – többet megértenél egy bukaresti román előadásból, mint egy magyarból. Gazdagabbak játék, kifejezőeszközök tekintetében. A magyar statikusabb. De néhány évvel ezelőtt láttam egy francia előadást, a strasbourgi színháztól, a Misanthrope-ot, és szörnyen unalmas volt, pedig hát franciák játszották Moliere-t. A román színjátszás rengeteg szövegen túli játékelemet tartalmaz, s ez nagyon jó. A hazai előadásokban is kevesebb a játék, a magyarokéban. Persze, van ennek egy hátulütője. Ha a játékelemek túlsúlyba kerülnek, adott pillanatban öncélúvá válik s elvész a szöveg súlya, az előadás üzenete – márpedig ez hitem szerint nagyon fontos.
– Mennyire felelős egy színész, egy igazgató a közönségért, kora társadalmáért, annak kultúrszínvonaláért?
– Ez már hosszabb távon számít. A közönség ízlésének a kialakítása egyik napról a másikra, egyik gyűléstől a másikig, humbug. Ez a nevelés rendkívül bonyolult és nagyon hosszú távon eredményt hozó folyamat. Ha a színész csak a neki kiosztott szerepet játssza, sokat tenni nem tud. Emellett azonban van más megnyilatkozási területe is. Van irodalmi kör, stúdió, önálló estekre van lehetőség, ahol érvényesülhet az egyén ízlése. Színésze válogatja. Van, aki megelégszik azzal, amit kap, más nem. Nos, ez utóbbi lehet csak hatással a közönségre, annak ízlésére. De Hernani-csata csak egy volt. Az igazgató? Én csak tagozatvezető vagyok! Művészeti vezetőként megpróbáltam visszahozni különböző műfajokat, olyanhoz visszaszoktatni a közönséget, amit régóta nem látott, és azokat a nézőket is behozni, akik régóta nem voltak színházban. Volt, ami tartalmilag is, formailag is a differenciáltabb ízlést szolgálta, és mégis sorba álltak a jegyekért, akárcsak az operettnél. A művészeti vezető a műsorpolitika igényességével, színes, változatos műfajokkal (szilveszteri kabarétól Csurka-sorozaton át a műhely-előadásokig) hosszabb távon és következetességgel befolyásolhatja bizonyos mértékben városa ízlését. A felelősséget nem lehet letagadni.
– Nem érzed annak szükségét, akár mint színész, akár mint művészeti vezető, hogy megerősítsétek a színházi törvényeket, hogy újra lefektessétek azokat? A színész-etika tisztázását?
– Ha igazgató volnék, ezzel kezdeném. A legnagyobb baj, hogy belső színházi rendszabályzat szinte nem létezik. S még mindig a színész a legfegyelmezettebb a színházban. Abból kellene kiindulni, hogy minden az előadásért van. Nincsenek kritériumok! Sőt, néha úgy tűnik, az a hülye, aki becsületesen, jól dolgozik. Én éjszaka felébredek, ha valamit nem csináltam jól, nem tudtam jól megoldani. Pedig nem kellene, mert nem lesz olyan nagy kázus belőle. De én így nevelődtem, másként nem tudnék élni. Felvesznek műszakot, takarítónőt, portást, azt sem tudják, hogy köszönni kell. Lehet, azelőtt sosem jártak színházba. Áttrappolnak a színpadon próba közben, kiszálláson az újdonsült műszak rohan hátra csomagolni a leghalkabb jelenet alatt, félrészegen dobigálják a drága stílbútorokat, vagy vannak ültetőnőink, akik a ruhatárban nyugodtan végigbeszélik és végigfokhagymázzák az előadást. Van porszívó, de mindig sepregetnek, minden poros, piszkos. Így aztán lezüllik a színész-fegyelem is. Nálunk az is előfordul, hogy elfelejtik megnézni a próbatáblát, pedig ez a legalapvetőbb dolog! Vissza kellene állítani a régi színházi törvényeket, a színházi emberekből választott bíróságot, amely következetesen minden rendbontásért pénzbüntetéssel érzékenyen hozzányúl a zsebekhez… A mai, irodából történő büntetésrendszerben nagyon sok az igazságtalanság, s éppen, mert hébe-hóba működik, semmilyen javító hatása nincs a fegyelemre. Nálunk például jó néhány évvel ezelőtt megtörtént, hogy az egyik színészünk (notórius késő) lekéste az előadást, hamarabb leengedték a függönyt, mert elaludt, és az igazgató megbocsátott neki. Ugyanabban az időszakban egy másik jó színész (sohasem késik) mivel a színházban próbált, nem ment el zsűrizni, és ezért olyan büntetést kapott, amivel elvesztette az évi, igen jelentős prémiumát!
– Kire néztél fel a színházi világban?
– Jászai Mari volt a példaképem. Azon az ominózus másodéves vizsgán mondtam egyik levelét, akkor már olyan fádul, hogy Kovács György megállított, hogy mit művelek. Akkor másodpercek alatt megtörtént a csoda… Jászainak a nagy akarása, célratörése a példaképem. Különben színésznő a színpadon vagyok elsősorban, a magánéletben nem rajongok, mikor azt várják tőlem, hogy művésznősen viselkedjem. Az öltözőben sem a „pepecs” a legfontosabb számomra, nem a festést tartom a leglényegesebbnek, bár érdekel, s mert nem vagyok szép arcú, ezzel alaposan foglalkozom is, de sosem ez volt az első az öltözőben. Előadás előtt mindig keresek egy kicsi zugot, ha néhány másodpercre is, hogy belegondoljak az adott szerepbe. Persze, megtörtént, hogy az igazgatóm éppen a színpadra lépésem előtt néhány pillanattal valami fontos szervezési dolgot akart megtárgyalni velem, mint tagozatvezetővel…
– Hogy építesz fel egy szerepet?
– Szerepe válogatja. Rendkívül különböző fajta szerepeket játszom. Gyorsan tanulok szöveget. Ez előny. Már rég tudom a szituációt, de még nem vagyok készen a szerep belső ritmusával, az érzelmi részeivel. Vígjátéknál a karikírozással hamarább kész vagyok. Nem szoktam utánozni, még ha voltak is konkrét példáim. Ez nem nagyképűség. Igenis sokat tanulok másoktól, de ha megnézek egy alakítást, nem másolásért, hanem az alkotás folyamatának elleséséért teszem. S mikor építkezem, nem a lefigyelt gesztust akarom becsempészni, mindig az adott szerep adott szituációjából indulok ki. Amíg itthon próbálsz, felrémlenek az alakok, életbeli szituációk. Addig nehéz, amíg a leglényegesebbet ragadod meg. Az Árva Bethlen Katát csak éjszaka próbáltam. Nem bántam meg. Nagyon pihent állapotban fádabb a színész. Amikor azt mondtam: „gyermeket várok immár” – bejött egy kép a saját életemből, kis piros Mikulás-csizma, virgáccsal a még üres gyermekágyban… de nem jó erről beszélni, mert szétfoszlik a varázs s nem lehet többé megcsinálni… – Feláll, járkál, annyira felizgatja, amit mondott. – Intenzíven próbálok, nem „hozom a figurát”. Mióta vezető vagyok, az idő is lecsökkent a szereppel való próbálkozásra. A próbák kis rezdülésekből állnak össze, de csak intenzív módszerrel jön be az a pillanat, kerülsz érzékeny állapotba. A Katánál is mindig bejön, mert a próbán mindig belemenéssel dolgoztam. Ezen felül olyan is van, hogy minden jó, de mégsem az igazi. A figura akkor van meg, amikor egy gesztussal ki tudom fejezni. A Kata is megvolt, de még hiányzott valami. Igen, igen – mondta Vili, ő rendezte – de ez még nem elég. Akkor megdühödtem, már éjjel három óra volt, dobbantottam egy nagyot, s megvolt a Kara. Ez a dobbantás. Van egy gesztus, ami leönti az egészet, ez a figura. Van, amivel hamarabb megvagyok, s amivel sosem vagyok kész. A legnagyobb baj, hogy a nagyon jó szerepeket se nekem, se másnak nincs lehetősége kijátszani, úgy értem százas szériákban. Látod, ez a vidékiség egyik legnagyobb átka. A szerep kinyílik, mint a virág a cukros vízben, előadások alatt.
– Cukros vízben?
– Igen.
– Hibád van?
– Sok van.
– Mondj egy nagyobbat.
– Várj, válogassak, hogy legyenek megnyugodva a kollégáim is… „Diktatórikus” vagyok, csak a magam energiáját veszem figyelembe, ebből indulok ki, s ez nem mindig helyes. Fűt a nagyot akarás. Nem lehet mindenkitől elkívánni ezt a hozzáállást, ezt a munkatempót, a nagy ritmust – ezt szokták a fejemhez vágni, és részben, sokszor igaz.
– Olyat mondj, amit mindig le kell gyűrnöd magadban, szerepformálás közben.
– A legnehezebb, azt hiszem, hogy az ember gátlástalanul bemenjen a próbára. Megcsinálom, de csetleni-botlani kellene. Minden szerep újrakezdés. De az ember nem mer úgy viszonyulni ehhez… Új szerep, de az ember óhatatlanul egy előző figura megoldásától indul el. Ezt kellene elhagyni a próbán, rossznak lenni, hamis hangot is megütni, többféleképpen kipróbálni mindent, hogy tényleg csak a legjobb megoldás maradhasson. De ha valami furcsát csinálsz, a kollégák kinevetnek (!) s ezt el szeretnéd kerülni. Pedig épp a próbán kellene csetleni-botlani, kínlódni, ahhoz, hogy az előadásban jó legyél. Csak hát az ember félti a sebeit. Pedig azok begyógyulnak az előadásig… Meg aztán linkek vagyunk, néha én is. Az előbb említett szellemi-fizikai kondícióhoz állandó gyakorlat kell. Ha eljönne ide egy tényleg rangos rendező, az elején nagy bajban lennénk, épp a kényelmesség miatt. Később már nem, mert nagyon sok jó színész van nálunk. Ezek jobbára kialakult gondolatok, sokat lehetne és kellene is erről beszélni. Az ember rosszkedvében másként is nyilatkozik. Most éppen derűlátóbb voltam. Több itt a kínlódás a szereppel is, és ez a szép benne. Azt szeretem, amiért megkínlódok. Ez optimizmus, hit kérdése. De manapság baj a lelkesedés. Nem divat, én mégis hiszek a színházban. Hiszek a színházban.
Ezzel a „csetlés-botlással”, az erre való bátorság hiányának a felismerésével az erdélyi magyar színjátszás egyik rákfenéjére tapintott rá Kiss Törék Ildikó. Mert a rendező, a kollégád is elvárja, hogy járni tudj a színpadon. Holott Ildikónak igaza van. Újra kell tanulnia minden szerepnek a „járást”. És ehhez a színész bátorságára van szükség. No meg a rendező megfelelő instrukciójára. Mert volt eset arra is, hogy a rendező azt kérte számon tőled, amit egy előző szerepben már megoldottál. Így vezeti aztán – talán akaratán kívül, de képesség, pedagógusi érzék hiányában is, teljesen félre a színészt.
Kiss Törék Ildikó az okos nők kategóriájába tartozik. Ez pedig világszerte, nemrég olvastam egy cikkben, nem a legszimpatikusabb kategória. Erő kell ahhoz is, elviselni, ha bennünket nem viselnek el. És neki ehhez is van plusz energiája. Igaza van.
Lejegyezte: Nászta Katalin
Jegyzetek
*Varga Vilmos, színművész,
*Szabó Lajos, színművész
*Farkas István, rendező
*Hervay Gizella, költő
*Józsa Erika, énekes
*Méhes György, író, drámaíró
*Balogh Éva, színművész
*BITEF – Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál
Legfrissebb hozzászólások