A minap a Lenolajban megjelent Danol című félpercesemnek van egy “összetevő szála”, ami a múltamba vezet. Mert “szál” az is, hogy egy időben a kisfiam kedvéért néztük a dalfesztivált, szál az is, hogy az eltelt évek bölcsebbé tettek, már nem akarok mindenképpen győzni, de a 21 labda…
Szóval: Brassóban születtem, magyar szórvány, szüleim a Székelyföldről “bevándorolt” munkásemberek, román gyerekekkel, pontosabban románul játszom gyerekekkel az udvaron, könyvtár nincs a közelünkben, viszont nagyobb ünnepek alkalmával ajándékba könyvet kapok, nos, az egyik könyv címe, a címre emlékszem, a szerzőre nem (Noszov?): Volka és a varázsló.
Hát ebben van egy ilyen jelenet, hogy Volka futballmeccsre viszi varázsló barátját, aki nem érti a játékszabályokat. S hogy ne huszonketten kergessék a labdát, bepottyant az égből huszonegy vagy huszonkét pettyest. (Nem biztos, hogy pettyesek voltak, én csak az ismétlés elkerülése végett írtam…) Hadd legyen mindenik játékosnak egy sajátja.
Tudom, persze, hogy ma ezt szovjet irodalomnak nevezik, mert a gyerekeket arra akarták nevelni, hogy csodák nincsenek, nem is kellenek, s a varázsló is álljon be tudatos állampolgárnak, hajtson hasznot, de én akkor szerettem, tulajdonképpen most is szeretem a szöveget (utánanéztem: L. Lagin a szerző), és ez a jelenet ráadásul függetlenedett a tudatomban.
Így van ezzel, gondolom, mindenki: gyerekkorából olyan élményeket hoz magával, idetartoznak az olvasmányélmények is, amelyek adott időben előbukkannak, asszociálódnak (Józsa Péter magyarázta volna meg ennek a mechanizmusát?), még úgy is, hogy eredeti kontextusukat elvesztik vagy elveszni hagyják.
Legfrissebb hozzászólások