Hornyik Anna: Nem az a lényeg, hogy

én mit gondolok,
míg írok, rímeket faragok.
Hanem, az a fontos,
hogy neked mennyire pontos
a mondatom, mi – álszentség
lenne, ha tagadnám – neked
íratik.
Lehet, könny mossa most arcom,
de lehet, nagyot kacarászom,
nem mindegy? Te, aki olvasol
engem, a barátom vagy,
neked megengedett a sírás,
a nevetés, a kritika,
ez nem misztikum.
Nem bonyolultabb
a mateknál. Hagyd a
pszichológusokra az elemzést,
és csak élvezd, mert elemészt
a sok kérdés, melyre a választ
csupán én magam tudom,
és ezt te tudod leginkább,
te bölcs olvasó,
koccintsunk hát a versre,
a költőre és olvasóra,
ha egy gondolattal is
egyezel, már megérte a
sok sor és betűhalmaz.
A nagyokosok meg –
Isten irgalmazz –
elmélkedjenek
a tudománytalanság
talaján. Te meg én:
az olvasó s a költő,
tudjuk, hogy én neked
írtam a verset, s te
pont ezért elolvasol.
És csak remélni merem,
hogy hozzád is szól.

*

Mire gondolt a költő?

A költőnek feltette a kérdést szerkesztő barátja: írna egy verset, és hozzá némi magyarázatot arról, mire is gondolt közben? Lehetett volna választani egy korábbi verset, a kérdés, a kérés azonban elindított, és a fenti szöveg sikeredett belőle. Nem biztos, hogy válasz, de utólag nem nagyon emlékszem, s ez tűnt a leghitelesebb megoldásnak, egy gesztikus vers, amely egyben talán válaszol is arra, hogy mire gondoltam, és fontos-e, hogy mire gondoltam.