Fellinger Károly: A LUSTÁK VERSENYE

Hol volt, hol nem volt, Bergengócián innen és túl, ott, ahol a kurta farkú malacka széjjelrúgja az ólnak mind a négy oldalát, élt egy lusta legényke. Úgy hívták, hogy Kájó. Egyszer eljött a faluba a király követe, s közhírré tette, hogy a falu legesleglustábbja megmérkőzhet az ország leglustábbja címért. A falubeliek a hájas Kájót választották ki a versenyre. Kit is jelölhettek volna nálánál méltóbbat?
Így szólt a követ:
– Íme az első feladat. Abban kell megmérkőznötök, hogy ki ér a leglassabban a király udvarába. Holnap reggel hétkor kell elindulni.
Kájótól a csiga is leckét vehetett volna. Megpróbált ő másnap reggel hatkor fölkelni, hogy hétkor elinduljon. Hétszer is megpróbált, de nem tehetett róla, mindig visszahanyatlott az ágyba, és horkolt tovább. Delet harangoztak, mikor végre kitámolygott a konyhába, hogy egyen valamit, mert álmában nagyon megéhezett. El is indult délután négykor. Hogy indult volna előbb? Hisz ebéd után szundítani kellett. De a többi versenyző sem volt sokkal fürgébb! Kerek egy hónapba telt, míg a lusták megérkeztek a királyi udvarba. Közülük is a hájas Kájó volt a legutolsó.
– Most pedig – szólt a király – meg kell másznotok az üveghegyet, majd az óriási sündisznó hátán átkelve a denevérek barlangjába juttok. Nem kell beijedni! A barlangban nemcsak denevérekkel, hanem szúnyogokkal is találkoztok majd, de mindössze félméteresekkel. Ezek nem hozhatnak ki egy lustát a sodrából. Ha a barlangból kikecmeregtetek, már szabad az út a királyi vadaskertbe.
Bizony mondom, a nehéz feladatot három nap alatt teljesítették a lusták. Még a hájas Kájó is. Az üveghegy csúszott, a körmeit meg nem lerágta, míg átkelt rajta! A sündisznótüske erdőben tényleg egy óriási sündisznó várt rájuk, felültek a hátára, és átvitte őket az erdőn. Volt is jajgatás! A vérző sebekről nem is beszélve. Már olyan szomjasak voltak a lusták, hogy csak úgy ájuldoztak. Mire bevánszorogtak a királyi udvarba, úgy néztek ki, mint a csatában elfáradt hősök, akik vérüket adták a hazáért.
Így szólt a király újfent:
– No, ti naplopók, most pedig főzni fogtok. Babgulyást főztök füstölt csülökkel. Mindenki egy egész katlannal! Fát találtok a hegy túloldalán, babot meg füstölt csülköt szedjetek az égig érő fámról.
No, ezt aztán nem bánták a lusták! Mert már kopogott a szemük az éhségtől. Olyan gyorsan megmászták az égig érő fát, hogy öröm volt nézni. Hordták a fát, lobogott a tűz, a katlanokban hamarosan rotyogott a babgulyás. Olyan finom illatok terjengtek a levegőben, hogy a király is megéhezett. Pedig kiadós volt a reggelije! Mikor minden katlanban megfőtt az étel, mindet végigkóstolgatta. Kájóhoz lépett utolsónak. Persze, mire odáig ért, már jóllakott a kóstolgatással.
Nézte, nézte az üstöt, de nem volt abban más, csak a lerágott csontok.
– Hát hol a főztöd, hájas Kájó? – nézett nagyot a király.
– Én bizony, felséges királyom, egy életem, egy halálom, kóstolgattam, kóstolgattam, mert nem akartam, hogy íztelen, sótlan legyen az étek kegyelmednek. Hát végül nem elfogyott!
Alig tudott ennyit is kimondani, mert megégette a nyelvét a forró babgulyással.
– Ej, te Kájó, hát nem is vagy te olyan lusta! Ha evésről van szó, te vagy a legügyesebb. Még majd csalódok benned! – nevette el magát a király.
Örült a hájas Kájó, hogy nem kapott büntetést, amiért az összes babgulyást befalta. De annak még jobban örült, hogy teli a pocakja.
Ekkor így szólt a király:
– No, ti lusták! Jön az utolsó feladat. Mindegyikőtöknek fel kell ásnia egy magyar hold sziklás földdarabot. Aki utoljára végez, az lesz a szolgám. Annak lesz csak öröm mellettem lustálkodni!
Hej, ha látta volna a világ! Senki sem akart a király lustája lenni, mert látták, hogy a királynál mennyit kell dolgozni egy lustának. Olyan gyorsan ástak, hogy csak no! Ha hiszitek, ha nem, hájas Kájó ásott a leggyorsabban. Addig ásott, hogy egyszer csak az édesanyja házáig ért. De a többi lusta is fürgén ásott ám! Ahogy befejezték a parcellát, ledobták az ásót és iszkoltak hazafelé.
A hájas Kájó a nagy ásásban lefogyott vagy hetven kilót. Olyan karcsú lett, hogy amikor másnap meglátta a nádszegi nádszálkisasszony, többé le nem vette róla a szemét. Kájó is úgy találta, hogy épp összeillenek. Akkor meg miért ne vette volna el feleségül? Bizony hogy elvette. Építettek egy gyönyörű szép, nádfedeles kunyhót, abban éldegéltek. Még meg is gazdagodtak! Kájó nem volt már hájas, hát könnyedén ásta a kerteket a faluban. Annyi pénzt keresett, hogy jaj! Azt se tudták, hová is tegyék a sok lyukas garast.
S a király? Már tervezte a lusták következő versenyét.
Így volt, gondolom, én sem hiszem, csak mondom.