Hajnal Éva: Láthatatlan

Csak a kifulladás maradt. A futó utolsó lendülete, az utolsó levegő utáni kapkodások mélyreható bilincsei, mik megigazulttá teszik a végtelenben araszoló embert, az átláthatatlan, áthatolhatatlan csend kutatóit. Így utazol csomagokkal apró kezedben a városon átömlő áradaton át. Nem találod a helyedet, nem találod magadat, nem találod a bérletedet sem. Csak azt tudod biztosan, hogy ez nem a te világod! Itt te csak átutazó vagy. Egy e-világidegen, aki épp egyik állomástól igyekszik a másikig. Az ellenőr elnézően mosolyog a titkos csendben, ahová most csak ketten kaptatok bérletet. Végül, miután már minden holmid szétömölve leng, előkerül életedet, megigazulásodat, s mosolyod éledését jelentő igazolása utadnak. Eltenni ugyanolyan tortúra, de a mosoly töretlen arcodon. Közben szétborult vagyonkádat senki nem segít összeszedni, sajnálkozó pillantások idegen arcok ráncain. Hazafelé tartasz, csak tejet vettél, meg kenyeret és némi tavalyról megmaradt szaloncukrot leárazva, mert úgysem leszel itthon. Várnak ott a messzeségben a gyerekek, abban a különlegesen távolinak tűnő láthatatlanban … Már csak egyet kéne aludni.