Véghelyi Balázs Zene nélkül című könyve tudományos igénnyel íródott, ugyanakkor „eteti magát”, akárcsak egy izgalmas regény. Ha elkezdte az ember, nehéz abbahagyni, másnapra tenni el a folytatást. Véghelyi Balázs nem csupán kiváló költő és figyelemre méltó muzsikus, hanem tudós elme is. És „el tudja adni” a tudományát. Ritka adottság. Még azok közül is keveseknek a sajátja, akik egyetemi katedráról palléroznak emberfőket naponta.

A könyv alcíme: Fejezetek a magyar dalszövegírás történetéből. Ezzel mindjárt az elején világossá teszi a szerző, hogy nem részletes áttekintését nyújtja a magyar daltípusoknak az ősi pentaton népdaloktól a rock-musicalek songjaiig, hanem egy-egy érdekesebb korszakra fókuszál, amelyeknek a daltermése bizonyos tekintetben a kor lenyomata is. Goethe mondta: „Ha az emberekről akarsz megtudni valamit – könyvtárnyi tudományos szakmunka áttanulmányozása helyett –, néha messzebbre jutsz, ha figyelsz, milyen dalokkal szórakoznak.”

Trubadúrok márpedig vannak

 A trubadúrok kora a középkorral elmúlt, de utódaik a huszadik században is velünk voltak, és az új évezredbe is elkísértek. Zenét szereztek, szöveget írtak és énekeltek – mindarról, amiről elődeik is: szerelemről, politikáról, a mindennapok örömeiről, kudarcairól.

Ilyen huszadik századi trubadúrnak tekinthetjük az amerikai zenészt és rock-költőt, Bob Dylant, aki gitárral a kezében, szájharmonikával a nyakában megénekelte a háborúk rettenetét, az emberek szociális kiszolgáltatottságát és a hatalom cinizmusát mindezekkel szemben. Utóbbit jól példázza a With the God on our Side (Az Isten velünk). A dal végigszáguld az amerikai történelem háborúin, míg elérkezik a jelenkorhoz. Ez a szakasz – Barna Imre fordításában – így hangzik:

„Van jó fegyverünk
Mely halomra öl
Ha rákényszerülnénk
Hát tüzelni köll
Megnyomunk egy gombot
És nem kérdezünk
A föld felrobbanhat
Ha az Isten velünk”

A démoni világ sötétségével azonban örök időktől szemben áll a szellem és a szerelem hatalma.

Bob Dylan zenéje és költői erejű dalszövegei az amerikai társadalom és egy széles generáció maradandó dokumentumai. Hatásuk magyar zenészek munkáiban is kimutatható.

Bob Dylanéhez hasonló volt Oroszországban Vlagyimir Szemjonovics Viszockij szerepe. Gitárral kísért dalai az orosz sanzon-hagyományok mellett a városi folklórból, a kocsmák, kaszárnyák, börtönök vagy a bolondok háza légköréből is merítkeztek. A világhírű rendező, Jurij Petrovics Ljubimov jóvoltából lett a Taganka Színház énekes-színész sztárja. Olyan keleti ikonná nőtte ki magát, aki dalok sorában írta meg az orosz élet enciklopédiáját. Konok, öntörvényű művész volt. Ennek illusztrálására elég, ha csak Holdas húrok című, Cseh Károly magyarította 1962-es dalából idézünk:

„Felzeng gitárom – hasadozzatok, falak!
A gonosz fortunától szabadságunk oda!
Metsszétek fel erem, metsszétek át torkomat:
Csak holdas húrjaimat nem engedem soha!”

 A huszadik századi Magyarországon is születtek olyan trubadúrok, akik egy szál gitárral a magyar életviszonyokat, az itt élő emberek gondolatait, érzéseit, vágyait varázsolták zenévé. Közülük a legeredetibb és leghatásosabb Cseh Tamás volt.

Egy olyan nemzedék hangadójaként lépett színre, amelyiknek gyermek- és ifjúkorát a történelem határozta meg, miközben ők úgy érezték, mintha a történelmen kívül élnének, abba beleszólásuk nincs és nem is lehet soha. Mint az időjárás frontjai, úgy vonultak el fölöttük a különböző korszakok. Gyerekkoruk egy részét pincében töltötték rettegő szüleikkel és szomszédjaikkal, amíg a felnőttek odakint „háborút játszottak”. Az iskolában olyan ideológiai nevelést kaptak, amely ellentétben állt az otthon hallottakkal és – főleg – a mindennapokban tapasztaltakkal. Jókedvről és bőségről zengtek a kórusok, eközben az országot félelem és szegénység uralta. A politika még a gyerekeket is igyekezett megosztani: 1945 előtt zsidó és keresztény, később munkás-, paraszt-, polgár-, kulák-, arisztokrata- és sztahanovistagyerekekre… Jelszavak röpködtek a levegőben, a valóság pedig mintha elutazott volna. Nemcsak a hivatalos érintkezések közegéből, hanem a társadalom közös (és gyakran az egyének) tudatából is. A Valóság nagybátyám című Cseh Tamás–Bereményi Géza-dal is erről szól:

„Elutazott tőlünk családunk egyik tagja,
akit oly hőn
szerettünk, egy Valóság nevű nagybátyám.
Sajnos már nincs velünk,
levelet ír csak nekünk.”

 A Cseh Tamás-dalok ennek a nagybácsinak erednek nyomába. Őt hívják vissza Magyarországra, hogy egy önmagát kereső nemzedék szembesülhessen vele. Cseh Tamás helyzetjelentéseknek nevezte dalait, s valóban: bennük van a hatvanas–hetvenes évek fiataljainak élethelyzete, a kopott albérletek és a füstös kocsmák légköre, a nagy szerelmek és az alkalmi kalandok (a lányok mint „fehér babák” élnek az emlékek között), a korszak jellegzetes figurái, a történelem zsákutcájából kilépni akaró szándék és a cselekvés lehetetlenségének bénító ellentmondása… Nem a lázadás dalai ezek, hanem csöndes, néhol ironikus számvetések múlttal, jelennel és a jövő délibábjával. Beat, punk, rock and roll, diszkózene, underground – divathullámok jöttek és mentek, de Cseh Tamás és Bereményi Géza fölötte állt mindezeknek, önálló stílust teremtettek. Kisebb-nagyobb változásokra nem figyelve, az 1977-es Levél nővéremnek című első lemeztől Cseh Tamás 2009-es haláláig következetesen járták azt az utat, amelyre találkozásuk után ráléptek. Néha társakra is találtak, így például a Levél nővéremnek dalait Másik János jegyzi társszerzőként. Ez a lemez „a magyar popkultúra legfontosabb generációs kifestőkönyve és egyben egyik kulcslemeze is, mely Fejes Rozsdatemetője, Hajnóczy novellái, Petri néhány kézen-közön terjedő verse mellett a régi rendszerben maga volt az életjel. Hogy itt vagyunk a

lecsószagú konyhákban, a leválasztott lakásokban, melyekben méltatlankodva meg-megnyikordultak a császári sast formázó rézcsillárok, melyekben befőttek lapultak és egy írógép” – írja Poós Zoltán, érzékletesen felvillantva a dalok hétköznapi képekből társadalmi tablóvá kibomló jellegzetességét.

Honnan is indult ez a maga nemében páratlan szerzőpáros?

Bereményi Géza 1946-ban született, még csecsemő volt, amikor szülei elváltak. Hatéves koráig nagyszülei, a Teleki téri zöldségesek nevelték. (Ez az életrajzi tény írói és filmrendezői pályáját egyaránt meghatározta. Eldorádó című filmjének szintén a Teleki téri piac adja dísztelen díszletét.) Fiatalkori kicsapongásai után elvégezte az ELTE BTK magyar–olasz szakát. 1970-ben jelent meg első novelláskötete: A svéd király. Regények, drámák, filmek sora követte. Munkásságának szerves részét alkotják dalszövegei, mi több: Kossuth-díját is ezekért kapta, Cseh Tamással megosztva 2001-ben. Szövegeinek – ritka ebben a műfajban – összetéveszthetetlen stílusa van. Cseh Tamás állandó szerzőtársa, de Udvaros Dorottyának, Básti Julinak és Cserhalmi Györgynek, Gerendás Péternek és a 30Y zenekarnak is írt dalszövegeket.

Cseh Tamás három évvel idősebb nála: 1943-ban született. Falusi főjegyzőcsalád fia. Az 1945 után rangját vesztett család igyekezett elzárni a parasztgyerekektől, de ő rendszeresen áthágta a tilalmat. Ami a többi gyereknek természetes játék volt, neki vakmerő lázadás, romantikus kaland. Ahogy egész élete is. Képzőművésznek készült, évekig rajztanárként dolgozott, közben barátinak énekelt, gitározott. 1964-ben Bakonybélben indiántábort szervezett. Évtizedes hagyomány lett belőle. Csengey Dénes szavával, olyan szabadságszínház volt ez, ahol a résztvevők kiszabadultak a valóság béklyóiból, az álvalóság légüres teréből, és saját törvényeket alkothattak maguknak. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett: a fiatalok sátrakban laktak, indiánruhát viseltek, fejükön tollas fejdísz, oldalukon fegyver. Azt ették, amit elejtettek, ünnepeik, szertartásaik voltak – és harcoltak is egymás ellen. Cseh Tamás (törzsi nevén: Füst a szemében) három és fél évtizedes pályafutása alatt bejárta az országot, és szabadságszínházzá változtatta a fülledt levegőjű művelődési házakat is.

Útjaik 1970-ben találkoztak. Eleinte csak maguknak és barátaiknak írták, de hamar megszületett több műsorra elegendő dal. A barátok közbenjárásának köszönhető, hogy egyik szerzeményük elhangozhatott a televízióban és Jancsó Miklós Még kér a nép című filmjében is. Ennek forgatásán jelen volt Gyurkó László, a Huszonötödik Színház igazgatója, aki önálló műsort ajánlott a zeneszerző-énekesnek. Így született meg az első, Dal nélkül című összeállítás.

Cseh Tamás estjeit nem véletlenül nevezem műsornak – koncert helyett. Jóval többek voltak ezek az alkalmak a dalok eléneklésénél. Cseh Tamás ugyanis egyszemélyes színházat teremtett, ahol az összekötő szövegeknek nem kevésbé fontos szerep jutott, mint maguknak a daloknak. És a dalok előadásmódja is más volt, mint amit a hagyományos koncerteken megszokhattunk. Csengey Dénes így írt erről: „Egy szempillantás alatt mindent képes elhitetni, ahogy mondani szokás, »eladni«, de aztán egy szempillantás alatt faképnél hagyja a »vevőt«, mire az megdöbben, ő már nevet, ezzel is szempillantás alatt megnyerve hallgatóját, átkokkal kergeti szét az övét követő nevetést, aztán egy grimaszos mosollyal összekacsint az immár teljesen tanácstalan közönséggel, lám, milyen furcsák a dolgok, s benne persze magunk is. (…) Hangulatok és indulatok hullámain táncol, vicsor és vigyorgás között vibrál ez a stílus, és közben elhiteti (innen a végső, tiszta, kamaszos derű), hogy sorsaink zavaros tengere – hajózható.” Csengey később egy lemez (Mélyrepülés, 1988) erejéig szövegírója is lett Cseh Tamásnak.

A Cseh Tamás-dalokban egyértelműen a szövegre esik a hangsúly, a hangok alárendelődnek a szavaknak. Egyszerű, puritán dallamok ezek, nem igényelnek különösebb ének- és gitártechnikai tudást, de éppen ezért jut különleges szerep az előadónak, akinek meg kell teremtenie azt a színpadi közeget, amelyben a zene kiszabadul a kotta rácsai mögül, és meg tudja szólítani a hallgatóságot. Ha dalai számunkra ismeretlen nyelven születtek volna, a zene nem minden esetben jelentene teljes művészi élményt, ahogy a szövegek is kevesebbek a dallam nélkül. Együtt viszont kerek művé válnak. Együtt, vagyis zene, szöveg és Cseh Tamás szuggesztív előadása.

A dalszövegek ritkán pendítik meg a líra húrjait. Többségük inkább verses formájú novella, drámai monológ vagy dialógus. (Nem véletlen ez, ha Bereményi irodalmi munkásságára gondolunk, amely főleg a prózában és a drámában teljesedett ki.) Mi tette mégis hatásossá őket? Elsősorban az, hogy arról a világról szóltak, amelyben a dalok hallgatói otthon érezték magukat – vagy szerették volna otthon érezni. Saját élményeikre ismerhettek rá, saját arcképük villant elő egy-egy sor tükréből. A siker forrása lehetett a romantika és az irónia, az egyszerű nyelvhasználat és a gondolati mélység szintézise is.

A Cseh Tamás-dalokban az iróniának, mint az emberi hülyeség elleni leghatásosabb fegyvernek, kitüntetett helye van. A 424-esúgy indul, mint egy ötvenes évekbeli osztályharcos gyerekdal:

„Ó, az én apám fűtő,
ó, az én apám fűtő,
süvít a fekete mozdony,
mert az én apám fűti.
Kemény a munkája,
kemény a munkája,
erős az én jó papám.”

Aztán hirtelen berobban két olyan sor, ami az egész dalt és az egész megidézett korszakot átemeli a pátoszból az irónia közegébe:

„kinéz tolatás közben,
előre, sohase hátra”

Lenin szerint a kommunizmus: egy lépés előre, kettő hátra. Elvakult követőinek elfelejtette mondani, hogy aki hátralép (vagy éppen tolat), az ne előre nézzen…

Bereményi Géza megteremtett két figurát, akik két életmodell szimbólumai lettek a hetvenes években. Két különböző sors, két különböző karakter, mégis barátok, mégis összetartoznak. Désiré szegény vasutas család gyermeke, akit kicsaptak a gimnáziumból „az akkoriban divatos táncos helyek látogatása, kozmopolitizmus, rock and rollozás és egyéb kicsapongások miatt” – olvashatjuk a Bereményi tollából származó „életrajzban”. Kallódó figurája a kornak, aki nem képes tenni sorsának jobbra fordulásáért. Vele szemben Antoine pedagóguscsalád fia, elvégezte a jogi egyetemet, és hamar magas beosztásba került. Segíteni próbál Désirének, de a magabiztosság álarca mögött valójában ő is kallódó lélek. Monológjaik és párbeszédeik nemcsak két ember életét, hanem nemzedékük lehetséges útjait is megvilágítják. Ők ketten megtestesítői a hetvenes években kínálkozó két fő alternatívának: Csengey Dénes megfogalmazásában „az önvesztő kívülmaradásnak és az önfeladó beilleszkedésnek”.

Nemcsak a jelent, de a múltat is gyakran dalba hívták a szerzők. A magyar történelem képei (Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza; Corvin-köziek), a magyar (Petőfi halála; Ady utolsó fényképe; József Attila) és az egyetemes kultúrtörténet nagy alakjai (F. M. Dosztojevszkij és az ördög; Arthur Rimbaud elutazik; Hemingway) villannak elénk.

Oly korban születtek ezek a dalok, amikor a hiteles történelmi emlékezetet amnéziába próbálta süllyeszteni a hatalom. Ahogy az Internacionálé zengte évtizedekig: „A múltat végképp eltöröljük…” A Désiré és a múlt allegorikusan mutatja be azt, ahogy a fiatalok számára elérhetetlenné, értelmezhetetlenné válik a történelem. Désiré a múltról, főleg a Don-kanyarról szeretné faggatni idős, beteg nagyapját, ezért elé tesz egy magnót, és megkéri őt: meséljen az élményeiről.

„Szerintem az egész olyan, mint egy jelkép,
itt ülünk; te múltként, én jelenként.
Mondj hát a magnóba minden fájó élményt,
mert engem érdekel, hogy veled mi történt.”

 A nagyapa azonban válasz helyett bekapja a mikrofont, így a felvételen mindössze „zubogás, csobogás, s egyéb belső hangok” hallatszódnak.

„E hangok itt a múlt hieroglifái,
a megfejtésükben nem szabad megállni.”

 Így vélekedik Désiré, de tudjuk: a megfejtés elmarad.

A Cseh–Bereményi szerzőpárnak a rendszerváltás utáni időszakról is volt mondanivalója. Ezt mutatja a beszédes című Pénzügyisek is:

„Máma az ügyesek
mind pénzügyesek, nem párttagok,
ma már a pénzügyi
diktatúra kisfia vagyok.
 
Ő mutat új utat, míg zsebedben kutat,
ahogy a zsebtolvajok.”

 Cseh Tamás úgy volt a 20. század magyar trubadúrja, hogy mindvégig ironikusan viszonyult ehhez a szerephez. Valójában a kor határolta el magát a lovagi eszményektől, ahogy a Lovagkor is tanúsítja:

„És elügetnek
harapós lovaink
egy távoli csatatérre,
mi állunk sisaklevéve,
lovagkor vége.
Lovagkor vége!
Lovagkor vége!”

 Ebben a lovagkor végi világban lépett színre az átlagos külsejű és átlagos hangterjedelmű dalnok, aki a magyar sanzon megújítója és nemzedékének hiteles krónikása lett.

Felmerül persze a kérdés: van-e üzenetük ezeknek a daloknak az újabb generációkhoz, vagy csupán társadalom- és kultúrtörténeti dokumentumok maradnak? A választ – ahogy minden életmű esetében – az idő és az utókor adhatja meg, egy azonban biztos: arra ösztönzik a mindenkori fiatalokat Cseh Tamás és Bereményi Géza egzisztencialista vágánsdalai és magyaros trubadúrénekei, hogy minden körülmények között igyekezzenek megérteni a világot, amely körülveszi őket, és meghatározni benne saját helyüket, hogy rajtuk is múljon történelem, ne csak ők múljanak rajta.

***

Részletes információ a könyvről a kiadó honoldalán: https://uveghegykiado.hu/veghelyi-balazs-zene-nelkul/

Kapcsolódó interjú:

Az Üveghegyen innen… * Rövid mail-interjú Véghelyi Balázzsal, az Üveghegy Kiadó szerkesztőjével *

Az Üveghegy Kiadó Facebook oldala

Véghelyi Balázs honlapja