Apja egy morva földműves fia, egyházi tanító és elfogadható amatőr zenész volt. Anyja egy bécsi családnál dolgozott szakácsként. Ötéves korában kezdte rendszeresen képezni őt apja. Apja tanította a hegedűjáték alapjaira, bátyja pedig a zongorára. Hétéves korára már kinőtte tanárait. Hamarosan felvették Bécs vezető zeneiskolájába, ahol 17 éves koráig tanult. A közvetlen oktatás helyett inkább az iskola-zenekari próbák és a tehetséges barátok ismeretsége vált hasznára. Itt ismerte meg Mozart szimfóniáit és nyitányait, valamint más, könnyebb darabokat, és így kezdte megalapozni zenei tudását.

Ekkor zeneszerzői zsenialitása már kezdett kitűnni. Korai kamarazenei tanulmányai figyelemreméltóak, mivel tudjuk, hogy akkoriban otthonában rendszeresen (vasár- és ünnepnapokon) összejártak négyest játszani, két bátyja hegedült, apja csellózott, és ő maga mélyhegedűn játszott. Erre az amatőr együttesre írta később megannyi kompozícióját.

Később, hogy a katonai szolgálatot elkerülje, apja iskolájába jelentkezett tanárnak. Jobban lekötötték a magánórák, melyek során zeneszerzést tanult Salieritől, aki többet tett Schubertért, mint bármely más tanára.Első befejezett operáját és első miséjét is ez időtájt írta, és ugyanekkor keletkezett még három vonósnégyes, több kisebb hangszeres darab és tizenhét dal. Hamarosan ezt a munkatempót is felülmúlta, iskolai munkája, a Salieri-féle órák és a hívogató bécsi élet mellett hihetetlen mennyiségű muzsikát produkált.

Hamarosan csak a zeneszerzésnek áldozta idejét. “Egész nap írok – mondta később egy érdeklődő vendégének –, ha befejeztem egy darabot, kezdem a következőt.” Ennek köszönhetően zenés összejöveteleket rendeztek a tiszteletére, melyek hamarosan Schubertiádák néven lettek ismertek. Volt, hogy három dalát elküldte Goethe-nek, de nem kapott választ. Két drámai darabjának sikere figyelmét még inkább a színpad felé fordította, viszont ez a fordulat csak sérelmet és csalódást hozott.
1823-ban jelent meg első dalciklusa, ez képviseli a csúcsát mind az ő munkájának, mind a német dalnak általában. Érdekes adalék, ahogy rabul ejtette a magyaros stílus, ennek hatására született a Divertissement a l’Hongroise vonósnégyes.

Töretlen alkotókészsége ellenére egészsége romlott, a szifilisszel küszködött, de feltehetőleg a tífusz végzett vele, bár egyéb lehetőségeket is felvetettek. Tünetei részben higanymérgezésre utaltak, a higanyt a 19. század elején gyakran használták szifilisz kezelésére. A végleges diagnózishoz nem áll rendelkezésre elég bizonyíték. 1828. november 19-én, 31 éves korában halt meg, bátyja, Ferdinand lakásában, Bécsben. Saját kérésére a währingeri temetőbe, Beethoven mellé temették, akit egész életében csodált.

FRANZ SCHUBERT: WINTERREISE

Dalciklus Wilhelm Müller verseire

No.1. Áldjon ég (Gute Nacht)

Mint vándor jöttem régen,
Mint vándor tűnök el,
Mit május nyújtott nékem,
Tél zárja tőlem el.
Ő bennem látta álmát,
Az anyja már a vőt,
Így véget ért az ábránd,
Szép nyárra bús tél jő.

Az úton meddig érjek,
Zord végzet mondja meg,
S hogy melyik útra térjek,
Hű szívem súgja meg.
Bús, holdfényszőtte árnyék,
Mely mindig vélem jön,
Csak hómezőkön járnék,
Ott messze, messze fönn.

De addig mért is várjak,
Míg űznek innen ők?
Mint kóbor eb, künn járjak,
Hogy titkon lássam őt.
A szívem ifjú vándor,
És mindig vágyban ég,
Ma nálad van, majd máshol
És mindig vágyban ég.

Míg téged ringat álom,
Mit éj nagy csendje küld,
Az ajtót halkan tárom,
Ha nyílik, fel sem költ!
Rá kívül búsan írom
E két szót: Áldjon ég!
Hogy szíved mindig hívom,
Így vallom néked még.

No.24. A verklis (Der Leiermann)

Künn, a város szélén
Rongyos verklis áll,
Fagytól dermedt ujjal
Egyre muzsikál.

Mezítláb jár télen,
Lába, mint a jég,
Kicsiny tányérjába
Senki sem dob pénzt.

Nincs, ki hallgat rája,
Meg sem látják már,
Kóbor, mérges, vén eb
Mind ott morog rá.

Bárhogy lesz is, néki
Minden mindegy már,
Ő csak játszik folyton,
Karja meg nem áll.

Elfogadsz-e társnak?
Szólj, te furcsa vén.
Játszanál a verklin,
S énekelnék én.

(Fordította: Závodszky Zoltán)

Zenei tehetsége korán megmutatkozott, első zeneműveit hatévesen improvizálta. Édesapja, Leopold Mozart pedig, aki a salzburgi érseki udvar muzsikusa volt, lejegyezte és mindent megtett annak érdekében, hogy fia minél alaposabb zenei képzésben részesüljön. Amint nyilvánvaló lett számára Wolfgang rendkívüli tehetsége, úgy érezte, hogy kötelessége azt megmutatni az embereknek. Ennek érdekében hosszú koncertkörutakat szervezett gyermekei számára, amelyek során a csodagyerek a korabeli Európa szinte valamennyi jelentős zenei és uralkodói központjába eljutott. A fiatal Mozartnak így lehetősége nyílt megismernie a korabeli Itália, Párizs, London, Bécs zenei világát. Tizenegy évesen már egész estét betöltő vígoperát komponált, tizennégy évesen pedig megírta első opera seriáját.

Részletes életrajzot írni róla éppúgy lehetetlen, mint jelentős műveit felsorolni. Ezért inkább csak az élet és életmű néhány kulcsszavával próbálkozhatunk. ÍME:
• Salzburg
• Constanza Weber
• Szöktetés a szerájból
• Haydn
• Vonósnégyes
• Figaro házassága
• Don Giovanni
• Cosi fan tutte
• Schikaneder
• A varázsfuvola
• Salieri
• Rekviem

Mozart rendkívül termékeny zeneszerző volt. Rövid élete alatt több mint hatszáz zeneművet vetett papírra, korának szinte minden zenei műfajában jelentőset alkotott. Írt miséket, operákat, oratóriumokat, kantátákat, orgona- és zongoraműveket, versenyműveket és szonátákat a legkülönfélébb hangszerekre, kamarazenei műveket, dalokat, balettet, színpadi kísérőzenét.
Operáiban tökéletesen oldotta meg az énekhang és a zenekar, a recitativo és az ária, a drámai cselekmény és a zenei szembeállítás problematikáját. Színpadi műveiben hősei lelkivilágát, érzelmeit meggyőzően fejezte ki zenei eszközökkel, a drámai helyzetet tökéletesen tükröző atmoszférát volt képes teremteni.

SÍK SÁNDOR: MOZART, HEGEDŰVERSENY

Mozart, hegedűverseny
Mozart hegedűverseny,
Ojsztrah játszik Stradivariusán.
Alázd meg magad szeleburdi versem,
Némulj imára szám.

Egy pillantás az emberarc mögé
Egy dobbanás az emberszíven át…
Ember, a szépség a hazád!
Te nem lehetsz az ördögé.

Csak egy pillantás, befelé, magadra,
Ahol e percben búg a végtelen,
Még egy szívdobbanás, és megjelen
Lelked vásznán a boldog Isten arca.

SZABÓ LŐRINC: MOZART HALLGATÁSA KÖZBEN

„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig súlyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelműség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utólérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak új, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcsesség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”