Emlékszem, kedd este történt. Hazajött a filmklubból, s azt kérdezte, van-e könyvünk Susan Sontagtól. Azonmód levettem a polcról egyet, akkor képedtem el, amikor kiderült, másról beszélünk, másra gondolunk, miképp általában mások az emlékeink is, ahogy másképp fényképezzük le ugyanazokat az elemeket, s ez nem lehet baj.

A szóban forgó keresett könyvet végül kivettem a könyvtárból, s egyszerre bosszankodtam, és hűltem le mindjárt észrevéve a sok aláhúzást. A könyvtári könyv ugyebár közkincs, mégis sokan úgy használják, mintha az övék lenne. A saját magam vásárolta könyveket is finoman lapozom, ritkán írok beléjük bármit is, csak nagy szükség esetén, vagy ha nincs nálam másmilyen papír, de közös könyvekkel nem teszek ilyet.

E kis kitérő az írás alapja, úgymond apropója, de sokkal érdekesebb a szóban forgó könyv megannyi aláhúzott mondata, bekezdése. Susan Sontag osztja meg bennük a fényképezésről alkotott hosszas véleményét, nézeteit, s olykor magam is kifakadok az aláhúzott mondatokat, vagy a függelékben olvasható idézeteket olvasva.

A felénél elakadok, s nincs türelmem tovább bogarászni az aláhúzott sorokat, mondatokat, belekapaszkodok néhány szépen hangzó, vagy elavultnak tűnő gondolatba, azokat rágom végig újra és újra. Akkor most írásban, csapkodva a billentyűket, némiképp hangosan gondolkodva is.

„Fényképezni annyi, mint bortokba venni a lefényképezett tárgyat. Azt jelenti, hogy bizonyos viszonyt létesítsünk a világgal, s ez a viszony a tudás ─ következésképp a hatalom ─ érzetét kelti.”

A kijelentés akár igaz is lehet, de biztos vagyok benne, a legtöbb fényképező ember nagyon nem is fogalmazza meg tevékenysége okát. Mindenesetre talán jobb a tenger által kisodort kagylókat lefényképezni, s így konzerválni az emléküket, a létüket, mint elhozni élőhelyükről, bármennyire is a kimondott, ki-nem-mondott birtoklási vágy motoszkál gondolatainkban, mozdulatainkban. Másféle minőség, nem ugyanaz, de a megörökítve megtartás cselekménye kevesebb kárt okoz, ha egyáltalán, mint a természetet kirabló, és gyökeresen pusztító vadászat. Hatalomról szó sincs, csak áttételes birtoklásról, vagy a bizonyítási vágyról: igen, én ott voltam, tanulság erre a fénykép, a táj leképezése, ahol jártam. Ennyi, nem több, és a megörökítés öröme.

„A fénykép nem vallomás a világról, sokkal inkább a világ darabja, a valóságnak olyan kicsiny mása, amilyet bárki készíthet vagy szerezhet.”

A kettő nem zárja ki egymást, miközben a kép témájaként úgyszólván kihasítok valamit a világból, a nagy egészből, felmutatom a nekem fontos részletet, s bár a komponálás, vagy még előbb az exponálás közbeni vágással, már hamisítok valamelyest az objektív által közvetített tényeken, a részlet, a nagy egészre vonatkozó részlet vallomás is, mi a csudáért örökíteném meg a fényképezés eszközeit használva, hanem azért mert kapcsolat, érzelmi kapcsolat van köztem, és a fénykép tárgya és témája között, s már a témaválasztás is közlés, vallomás. Egyszerre vagyunk mindkét történésnek alanyai és tárgyai, egyszerre emelünk ki valamit a kép által közvetve a világból, és teszünk vallomást a kép által szavak nélkül.

„Minden fénykép egy-egy memento mori. Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának.. Minden fénykép ─ éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot ─ az idő mindent fölemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik.”

Ez az egész könyv legfontosabb, és legmeghatározóbb mondata számomra, arról a kettős érvényű állapotról szól, amit minden fotográfus minden kattintáskor átélhet, ha időlegesen is, de jelen idejűvé teszi a múlékony pillanatot, s elvben akár örökérvényűvé is, miközben tudjuk, már a következő pillanat is a múlandóságról szól. A pillanat tehát egyszeri és örök.

A papíron az a tárgy, vagy egy fa nem múlik, nem pusztul, megáll a folyamatnak ezen kiválasztott pillanatában. És akkor még nem szóltunk a folyamat-fényképezésről, a hosszú expozícióról, és a többi huncutságról, ami talán a mindennapi ember fényképezésének, megörökítő szenvedélyének nem is szerves része.

Susan Sontag fontos, de itt-ott már idejétmúlt könyvének izgalams része a végén található idézetgyűjtemény, neves emberek rövid fogalmazványai, megjegyzései a fényképezésről, a fotográfiáról, mint újkori jelenségről, mint művészetről, vagy éppen csak hobbiról, időtöltésről.

Ezek közül is választottam egyet holmi mélázás, szemlélődés céljából, s mert nem nagyon tudtam, tudom értelmezni.

Wallace Stevens rövid, és kicsit bombasztikus aforizmája a fényképezésről, a fényképekről: „Az életet reprodukáló legmodernebb találmányok ─ a fényképezőgép is ─ valójában megtagadják az életet. Lenyeljük a rosszat és fuldoklunk a jótól.”

Az objektív csak objektív, azt látja, amit elé rakok, vagy azt mutatja, amit a keresőben megtalálok, teljesen a fényképészen múlik, mennyire teljes képet, és mennyire rút, vagy idealizált képet mutat a világból, nem szükségszerű tehát lenyelni a hamisat, a rosszat, és fuldokolni a jótól, különösen, ha nem csak képeket nézegetünk, hanem képeket készítünk magunk is, s attól a pillanattól fogva a mi döntésünk a nyelés és a fuldoklás mibenléte is. Stevens kiváló költő volt, versei mai napig is szépek, szórakoztatóak, groteszkek, teremtett egy mikrovilágot, amelybe szükségképpen nem fért be a modern technika, s mert alkotóemberként „csak” irodalommal foglalkozott, a képekhez nézőként ilyen furcsa ambivalens módon viszonyult.

Más világot élünk, Sontag könyvének számomra egyetlen tanulsága van, ahány fénykép, annyi fényképész, más és más hozzáállással, nem szerencsés hát összemosni a fotóművészt az utca emberével, a turistával, az ártatlan fényíróval, jobb tehát megörökíteni, s így feldolgozni, magunkévá tenni a világot, mint fizikai értelemben is birtokba venni, vagy épp rombolni, pusztítani.

Nyírfalvi Károly (1960-2017) költő, szerkesztő

„…nem akartam megfelelni a várakozásoknak, nem akartam megmondó ember lenni, nem akartam mindig tisztázni, mit akarok mondani, ellenben igyekeztem világosan, érthetően, letisztult formában, és úgy írni, ahogy mások nem, még ha a téma jól ismert, közhelyszótárba illő tartalom, és fogalom volt is.”

“Nyírfalvi Károly Békéscsabán született, diákévei és munkásságának kezdete Pécshez kötik, itt is kötött házasságot. Budapestre költözésük után tíz éven át volt a Bőrklinika könyvtárosa. 2005 májusában került a Magyar Mezőgazdasági Múzeumba, ahol a könyvtár raktárában találta meg a helyét. Mindenki ismerte, kedves, segítőkész, érzékeny, művelt férfi volt. Munkáján túl örömmel vett részt és vállalt feladatokat múzeumi, könyvtári programokon, rendezvényeken.
Szenvedélye a művészet és a költészet volt. Életének hivatást a vers és az irodalom adott. Több verseskötete is megjelent, a legutóbbiak 2015-ben. Maga is sűrűn lektorált verseket online irodalmi honlapokon. Számos nyomtatott és online irodalmi folyóiratban jelentek meg versei, írásai. Költői mivoltát a Múzeumban is kamatoztatta. Verse jelent meg a Múzeum Közleményeiben és rendszeresen tisztes búcsúzó versekkel köszönt el távozó, nyugdíjba vonuló és elhunyt munkatársainktól, melyből az évek folyamán egy kis gyűjteményre való született. Váratlanul ment el, utolsó munkanapján, elmenőben egy tablót szorítva magához, még a másnapi viszontlátással búcsúzott…”

(Forrás: mezogazdasagimuzeum.hu)

Nyírfalvi Károly alkotásai a Lenolaj.hu oldalán