„Lovat! lovat! egy lóért országomat!”

Ott pihent, lélek nélkül
évszázadokig csöndesen, most meg
mintha a félbehagyott mese folytatódna,
kiderül róla nem is volt olyan gonosz
mint amilyenné Shakespeare formálta.

Valami mindig visszaidézi a régen
kihamvadt éveket, rozsdás lakat hiába őrzi.
Régi levelek éjbe hullt dőlt betűiből,
csengő  illatok, édes sóhajok, könnyek
és nyögések zubognak elő,
egy fiók mélyéről
előkerült foszlott szélű géppapíron,
a vigyázzban állt szavak
letűnt korszakunkról jelentenek.
A múlt  kopott kofferjéből üzen
egy szürke zubbony, s rajta
egy ma már szégyellt kitüntetés.

Sokszor úgy tűnik,
ami egyszer már volt,
mint elakadt lemez,
egyre csak ismételi önmagát.

Múlt századi készlet utolsó darabjaként
árválkodik
az aranyszegélyű porcelán csésze
a vitrinben.
Nagynéném csipkés blúzban ül
velem szemben,
kecses mozdulattal emeli szájához,
a tea gőzölgő sóhaja felém száll.

A pincébe űzött hokedli és lavór
a fagyos napok reggeli mosakodásának
kínját idézi fel,
a víz dermedt felszíne csillog,
a test meg sajog.

A  fejsze még most is egy nagy
tőkébe vágva várja, hogy kiszabadítsák.
Mint szellőző résén át a friss levegő
tódulnak elém emlékeim.
Jól megraktuk konyhafával a zsákokat,
és izzadva cipeltük fel a harmadikra,
(a lift valahogy mindig azon a napon romlott el,
amikor a tüzelőért lementünk,)
de kárpótolt minket, mikor begyújtottunk
a cserépkályhába, és nézhettük,
hogy kapnak lángra a hasábok.

Egy diafilm képe lüktet a falon.
– Előre! – így kiált róla a mára elfelejtett köszöntés.
A folyton újuló enyészet megkímélt egy plakátot,
amin egy méh zizzenő szárnyai,
tapintó csápjai látszanak, mintha élne olyan,
s alatta a bárgyú felhívás világol:
takarékoskodj!

Lármás jelenünk alól múltunk
foszlott képe minduntalan elővillan.
Elhagyott gyárkapu fölött

ötágú rozsdás jelkép őrködik.
Évtizedeken áthajolva
a kultúrterem falán ma is  virít
a lelkesítő idézet.
Rég elfelejtett márka nevét rajzolja
a ház homlokzatára az emeleteken
végigfutó neoncső karcsú vonala.

A változó hiába ölti magát másba,
a változatlan az erősebb,
mintha az Idő is anyag volna,
lenyomata megmarad.

Utóirat

Egyszer kinyithatja majd valaki
egy polc hátsó sorából előkerült
elfelejtett költő kötetét,
mikor a kortárs kritikusok véleménye már
semmit sem számít, és talán elámul
e régi sorokat olvasva.