Apja gazdag bankár, a felvilágosodás híres filozófusának, Moses Mendelssohnnak a fia volt. A család, amikor Berlinbe költözött, áttért az evangélikus hitre, és nevét – hogy megkülönböztesse magát a család zsidó hiten maradt ágától – Mendelssohn-Bartholdyra változtatta. A gyerekeket nívós házitanítók oktatták, egy elismert nyelvész, egy festő, egy zongoratanár, egy hegedűművész. A szellemileg és művészileg egyaránt felvilágosult légkörű családnál megfordult többek közt Heinrich Heine is.

A maga korában gyakran hasonlították Mozarthoz, kilencévesen lépett fel először mint zongorista, tizenkét éves korától már rendszeresen komponált. A zene mellett Wilhelm von Humboldt hatására az irodalomban, nyelvekben is jártas lett, mindemellett úszott, vívott, lovagolt. 1825-ben – Cherubini elismerő szavai hatására – eldőlt a sorsa: zeneszerző lesz. Ettől kezdve opus-számmal látta el műveit. Nővére, Fanny is rendkívüli tehetség volt, zeneszerzéssel is foglalkozott, de akkoriban a nők társadalmi helyzete még nem engedte a „férfias” pályaválasztást.

Tizenhét éves volt, amikor Shakespeare Szentivánéji álom című színdarabjához a nyitányt komponálta. Egy barátja, a berlini énekakadémia igazgatója révén megismerkedhetett Goethe-vel a költőfejedelemmel. A Mendelssohn-ház vasárnapi hangversenyein fedezte fel az abban az időben csaknem elfelejtett Johann Sebastian Bach muzsikáját. Ezután európai körútra indult. Anglia és Skócia után Weimar (itt találkozott utoljára Goethével), Nürnberg, München, Bécs és Pozsony következett. Ezután Itália városaiba látogatott: Velence, Firenze, Róma, Nápoly. Hosszabb időt töltött Párizsban, majd ismét Angliába utazott. Benyomásait zeneművekben örökítette meg.

Miután hazatért, Düsseldorfban vállalt városi zeneigazgatói állást, majd lipcsei meghívásra elvállalta a Gewandhaus-zenekar vezetését. Itt jól érezte magát, kibontakoztathatta mindazokat az értékeket, amiket a zenében fontosnak tartott. A zenekart Európa egyik vezető együttesévé, Lipcsét nemzetközi rangú zenei központtá fejlesztette. Händel-oratóriumokat, Schumann-szimfóniákat, Beethovent és Schubertet vezényelt. 1829-ben mutatta be a Máté-passió-t, amivel elindította Bach németországi reneszánszát.

Magánéletében biztos támaszra lelt feleségénél, Cécile Charlotte Sophie Jeanrenaud-nál, aki öt gyermekkel ajándékozta meg. Életét a család és a lipcsei munka töltötte ki. Mindeközben azért utazgatott is, hangversenyeket adott Birminghamben, Frankfurtban és más városokban. A szász király „udvari karmester” címmel tüntette ki, Berlinbe hívták zenei vezetőnek, de Mendelssohn Lipcsében maradt. Írt azért műveket Berlinnek is, elsősorban színpadi zenéket.

Szülei halála nagyon megviselte, egyre inkább befelé fordult, elfáradt. Az Éliás bemutatója után még eleget tett egy angliai meghívásnak. Kedves Fanny nővére is elhunyt, és őrajta erőt vett a teljes depresszió. 1847. november 4-én halt meg többszörös agyvérzés következtében.

A sors furcsa fintora, hogy – csakúgy, mint az általa újra felfedezett Baché – az ő neve is csaknem feledésbe merült halála után, az életében kiadott 72, illetve a 49 posztumusz műve közül is csak keveset mutattak be. Ehhez a Németországban erősödő antiszemitizmus éppúgy hozzájárult, mint az az előítélet, ami szerint Mendelssohn muzsikája ugyan szép és elegáns, de „lapos”. Reneszánsza 1959-ben kezdődött, amikor születésének 150. évfordulójáról emlékezett meg a világ.

GOETHE: SZÉLCSEND

Néma csönd a tenger színén,
Békeség fönt és alant –
És a hajós szorúlt szívvel
Tükröt lát, határtalant.

Nem fú szellet, nincs lehellet,
Rémes, temetői csend,
Egy habocska sem zavarja
Az egyforma végtelent.

(Dóczi Lajos fordítása)

SCHIFF ANDRÁS írta róla: „ Egy vallomással kezdem. Kisgyermekkorom óta rajongva szeretem Mendelssohnt. Édesapám nőgyógyász főorvos volt, és sok pályatársához hasonlóan műkedvelő szinten hegedült. Ezért nem véletlen, hogy hanglemezgyűjteményének zömét hegedűs felvételek alkották. Az első zenemű, amit tudatosan hallottam, Mendelssohn e-moll hegedűversenye volt, 78-as fordulatszámú lemezeken -Yehudi Menuhin hegedült, a zenekart George Enescu dirigálta.
Engem elbűvölt ez a muzsika és ez az előadás. Első benyomásaim a mai napig sem halványultak el. /…/

A mendelssohni zene azonnal felismerhető saját, egyéni hangvételéről. A shakespeare-i tündérvilág, amely scherzo-tételeiben varázslatosan feltárul, az ő találmánya, a „Lieder ohne Worte” műfaja úgyszintén. Már ebből is látszik, mennyire alaptalan a vád, miszerint semmi újat nem alkotott. Ami az eredetiséget illeti, tulajdonképpen Bach és Mozart sem forradalmi újítók, hanem egy korszak összefoglaló géniuszai voltak.
Mendelssohn számomra több mint nagy zeneszerző – a tizenkilencedik század európai kultúrájának egyik kulcsalakja ő. Szemem előtt van egy korabeli festmény, amelyen az ifjú titán az idős Goethének Beethovent játszik. Ezért is lehetett őt irigyelni.
Kérem, ne haragudjanak rám ezért az kis védőbeszédért, talán nincs is rá szükség. Nem várhatom el, hogy mindenki úgy lelkesedjék Mendelssohnért, mint én. Kétségtelen, hogy még nem jött el az ideje, amikor elfoglalhatja méltó helyét a zene Parnasszusán.”