Ez volt Galilei életének tragédiája: a megalázó helyzet és a rá kényszerített szavak. Mert a börtönben – a közhiedelemmel ellentétben – nem kellett senyvednie, házi őrizetben tovább munkálkodhatott, nem kínozták meg az Inkvizíció bakói, sőt előzőleg sem volt kénytelen titokban terjeszteni kopernikuszi nézeteit, hogy azután a spionok besúgása miatt tömlöcbe vessék.

Jó barátság fűzte Maffeo Barberini bíboroshoz, a későbbi VIII. Orbán pápához, sokat vitatkoztak az ég titkairól, sőt a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemaiosziról és a kopernikusziról (röviden: Dialógusok) meg sem jelenhetett volna pápai támogatás nélkül. A párbeszédek során a bölcs Salviati (maga Galilei) kifejti érveit, kissé nevetségessé téve a tudásra vágyó Simpliciót, aki éppen Orbán pápa is lehetne.

Az első tévhit tehát, hogy Galilei börtönt szenvedett, netán meg is kínozták. (Persze, ha makacskodik, mindkettő megeshetett volna.) Egy második téveszme, hogy a csillagászati (dioptrikus) távcsövet ő találta volna fel. Nem, két hollandus, Hans Lippershey és Jakob Metius a feltalálók neve. 1608. október másodikán nyújtotta be a németalföldi kormányzatnak a kész teleszkópot Lippershey, de persze Galilei kémlelte először saját készítésű távcsövével – már – 1609-től fogva – a csillagos eget, vagyis ha a hollandusok a távoli partokat fürkészték vele, Galilei tette a teleszkópot csillagászati megfigyelőeszközzé.

Még egy harmadik tévhitről érdemes szólnunk. Galilei semmiféle tárgyat sem pottyantott le szülővárosának ferde tornyából, a pisaiból, hogy tanulmányozza a szabadesés törvényeit, amiként a pisai dómon sem látott imbolyogni lámpást a szélben, hogy ekkor döbbenjen rá az ingamozgás törvényszerűségeire. Olyan mese ez, mint a Newtonnal kapcsolatos, az alma és a tömegvonzás felismerésének eredete.

Eppur si muove egyébként pusztán annyit tesz: “És mégis mozog”, s a “Föld” szó nem szerepel benne.

Galilei sohasem mondta ki e dacos szavakat. S a szállóige forrásvidéke is felderített terület: bizonyos Jrailh abbé Querelles littéraires (“Tollharcok”) című, 1761-ben, tehát a megalázó jelenet után százhuszonnyolc esztendővel megjelent művébe olvassuk az elképzelt dráma lefolyásáról: “Abban a pillanatban, hogy visszanyerte szabadságát, furdalni kezdte a lelkiismeret. A földre vetette pillantását, s lábával dobbantva mondta: Cependant elle remue (Eppur si muove.)”

A forrás tehát a furcsa nevű Jrailh, a jelenet pedig a képzelet szüleménye. Mégis: mennyire találó! Szinte már hihető is.