Várkonyi Zoltán
1950-es évek
(1912. május 13. – 1979. április 10.)
Fotó: Várkonyi László

110 éve született Várkonyi Zoltán kétszeres Kossuth-díjas színészünk, akinek édesapja, Várkonyi Titusz (1882-1954) újságíró, a haladó szellemű Világ című folyóirat munkatársa volt, és aki sokat adott fia olvasott, kiművelt, árnyalt tudására. A gimnáziumi évek alatt az iskolai önképzőköri színielőadások során figyeltek fel tehetségre. Miután megnyert egy országos szépirodalmi versenyt, az újságíró szakma felé fordult, és el is helyezkedett egy lapnál. Ám úgy érezte, hogy kihasználják, csalódottan jelentkezett inkább a Színiakadémiára, ahová fel is vették. Annak befejezése után előbb a Nemzeti Színház, majd a Madách Színház tagja lett.

Megélhetésből éjszakánként Kästner-verseket fordított egy kiadónak. Major Tamással pedig saját pénzből “színházat csináltak”, ahol olcsó díszletek között a világirodalom klasszikusait adták elő szegényebbek, főként diákok számára. A háború során, bár a színházát nem záratták be, a színpadról letiltották,  és a Gestapo elől menekülnie kellett. A Vígszínház pincéiben talált menedéket. Itt élte át az ostromot. Az újjáépítésben tevékeny részt vállalt, a háború után pedig a Művész Színház igazgatója lett. Nemsokára színészként a Nemzeti Színházhoz szerződött. Ezután a Vígszínházhoz került főrendezőként, melynek végül igazgatója lesz egészen a haláláig.

Vígszínházi működése során több jelentős, de politikai szempontból kényesnek ítélt új magyar darab – például Szakonyi Károly Adáshiba, Páskándi Géza Vendégség és Örkény István Pisti a vérzivatarban – bemutatójára is sor került. Számos magyar filmben játszott, nevéhez húsznál több alkotás rendezői munkája is fűződik, köztük olyan nagy sikerű filmek, mint a Foto Háber, A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, az Egri csillagok, a Fekete gyémántok. A közönség és a szakma megbecsülte a vetítések mindig telt házzal mentek.

Előszeretettel támogatta ifjú tehetségek szárnybontogatásait, lehetőségeihez mérten teret engedett színpadon, filmen, tv-filmeken számukra. Folyékonyan beszélt angolul, németül, olaszul, franciául, és élete végén spanyolul is megtanult.

Várkonyi Zoltán
az Egri csillagok című film forgatásán

Művészegyéniség volt, a színházi világ igazi nagymestere. Szellemes, fegyelmezett, elegáns, játékos kedvű, ugyanakkor izzó szenvedélyeken edzett személyiség. Örömét lelte abban, hogy tudását másokkal megossza, hogy másokat elindíthasson a pályán. Olyan művészek tanultak tőle, mint Pécsi Sándor, Rozsos István, Pálos György, Sennyei Vera, Somogyvári Rudolf, Békés Rita, s a színészkirály Latinovits Zoltán.

Várkonyi Zoltán évtizedeken át tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, amelynek rektori tisztét is betöltötte. Művészi munkásságát 1953-ban és 1956-ban Kossuth-díjjal ismerték el, 1955-ben kapta meg az érdemes művész, 1962-ben a kiváló művész címet. Özvegye, Szemere Vera 1984-ben díjat (Várkonyi-díj) alapított emlékére, melyet a Vígszínház egy-egy dolgozójának ítélnek évente. A Vígszínház előcsarnokában mellszobor, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen relief őrzi emlékét. Emléktábláját 2002-ben avatták fel Budapesten, a II. kerületi Nagyajtai utca 10. szám alatt, egykori lakóháza falán.

Gábor Miklós így írt róla:

“Mindig úgy gondoltam rá, mint talán az egyetlen emberre Magyarországon, aki, ha bárhol a világon megjelenik – Párizsban, Londonban, Moszkvában, Tokióban – egy perc alatt színház nő körülötte.”

Kapcsolódó oldal:

IMDB Várkonyi Zoltán

Budai Éva
rovatvezető
(források: Színészlexikon, A Nagy Magyar Lexikon 16. kötet)