Az országból elhurcolt magyarok várnak arra, hogy kiválogassák őket. A terhes és gyermekes anyákra, csecsemőkre, a 14 év alatti gyerekekre, idősekre és munkaképtelenekre kevés kivételtől eltekintve borzalmas halál várt.
(1944. május 27.)
A holokauszt minden tizedik, a legnagyobb náci megsemmisítő tábor, Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar volt.

1944-ben a náci megszállókkal együttműködő magyar közigazgatás és rendvédelem tagjai ezen a napon kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását. Az ezt követő hónapok során több mint 400 000 zsidót zártak gyűjtőtáborokba, majd hurcoltak el Magyarországról Auschwitz-Birkenauba.

A nemzetiszocialista rendszer más csoportokat is üldözött vagy próbált megsemmisíteni, így a romákat, a fogyatékkal élőket, a homoszexuálisokat és a rendszer politikai ellenségeit.

A példátlan gyorsasággal lezajlott gettósítás után mindössze néhány hét alatt, 1944. május 15. és június 7. között a teljes vidéki zsidóságot Auschwitz-Birkenauba deportálták. A magyar vidék zsidóságára kevés kivétellel azonnali pusztulás várt. Hivatalos adatok szerint május 15. és június 7. között Kárpátaljáról, majd Északkelet-Magyarországról és Észak-Erdélyből naponta átlagosan négy, összesen 92 szerelvény haladt át Kassán, az Auschwitzba vezető vasútvonal csomópontján Lengyelország felé. Egy-egy vonat 45 vagonból állt, mindegyikben átlagosan 70 embert préseltek össze poggyásszal együtt. A súlyosan beteg emberek és hozzátartozóik az utolsó csoportokba kerültek. Az út a lengyelországi haláltáborokba – szörnyű higiéniai körülmények között, étlen-szomjan – több napig tartott. Sokan nem bírták ki a megpróbáltatásokat, még útközben meghaltak. Az elhurcoltak csupán harmadát minősítették munkaképesnek, a többieket megérkezésük után elgázosították, holttestüket krematóriumokban égették el.

A csekély számú munkaképesnek ítélt ember közül is csak kevesen élték túl a megpróbáltatásokat: a magyar vidék több százezres zsidóságából kevesen tértek vissza.

14 éves korában ismerte meg Radnóti Miklóst, akivel 1935. augusztus 11-én kötött házasságot. A Pozsonyi út 1. számú házban béreltek lakást, haláláig itt lakott. A lakás erkélyén köszöntötték születésnapján az első Pozsonyi Pikniken. Nyugdíjba vonulásáig a Színház-és Filmművészeti Főiskola tanára volt: versmondást, francia és orosz nyelvet tanított. (Állítólag kifejezetten szigorú tanár volt.)

Radnóti halála után a nyilvánosságtól visszavonultan gondozta a költő hagyatékát. Sosem ment többé férjhez, özvegységét csaknem hetven évig őrizte. Egyszer úgy nyilatkozott, hogy “a fasizmus elnyelte az életünket”. Rádióban, televízióban nem szerepelt. Radnótiról nem írt, valamint a férje nevét felvett intézmények ünnepségein sem jelent meg, csupán a hagyatékhoz kapcsolódó ügyek intézésével foglalkozott.

2014. február 15-én olyan csendesen, ahogy élt – 101 évesen halt meg. Halála után jelent meg naplója, amely az utóbbi évek egyik legizgalmasabb olvasmánya.

RADNÓTI MIKLÓS: EGYÜGYŰ DAL A FELESÉGRŐL

Az ajtó kaccan egyet, hogy belép,
topogni kezd a sok virágcserép
s hajában egy kis álmos szőke folt
csipogva szól, mint egy riadt veréb.

A vén villanyzsinór is felrikolt,
sodorja lomha testét már felé
s minden kering, jegyezni sem birom.

Most érkezett, egész nap messze járt,
kezében egy nagy mákvirágszirom
s elűzi azzal tőlem a halált.

1940. január 5.

RADNÓTI MIKLÓS: TARKÓMON JOBBKEZEDDEL

Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,
a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.

Tizenkettő felé jár s elöntött már az álom,
oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.

Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,

a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?

Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

1941. április 6.