Zenei tehetsége korán megmutatkozott, első zeneműveit hatévesen improvizálta. Édesapja, Leopold Mozart pedig, aki a salzburgi érseki udvar muzsikusa volt, lejegyezte és mindent megtett annak érdekében, hogy fia minél alaposabb zenei képzésben részesüljön. Amint nyilvánvaló lett számára Wolfgang rendkívüli tehetsége, úgy érezte, hogy kötelessége azt megmutatni az embereknek. Ennek érdekében hosszú koncertkörutakat szervezett gyermekei számára, amelyek során a csodagyerek a korabeli Európa szinte valamennyi jelentős zenei és uralkodói központjába eljutott. A fiatal Mozartnak így lehetősége nyílt megismernie a korabeli Itália, Párizs, London, Bécs zenei világát. Tizenegy évesen már egész estét betöltő vígoperát komponált, tizennégy évesen pedig megírta első opera seriáját.

Részletes életrajzot írni róla éppúgy lehetetlen, mint jelentős műveit felsorolni. Ezért inkább csak az élet és életmű néhány kulcsszavával próbálkozhatunk. ÍME:
• Salzburg
• Constanza Weber
• Szöktetés a szerájból
• Haydn
• Vonósnégyes
• Figaro házassága
• Don Giovanni
• Cosi fan tutte
• Schikaneder
• A varázsfuvola
• Salieri
• Rekviem

Mozart rendkívül termékeny zeneszerző volt. Rövid élete alatt több mint hatszáz zeneművet vetett papírra, korának szinte minden zenei műfajában jelentőset alkotott. Írt miséket, operákat, oratóriumokat, kantátákat, orgona- és zongoraműveket, versenyműveket és szonátákat a legkülönfélébb hangszerekre, kamarazenei műveket, dalokat, balettet, színpadi kísérőzenét.
Operáiban tökéletesen oldotta meg az énekhang és a zenekar, a recitativo és az ária, a drámai cselekmény és a zenei szembeállítás problematikáját. Színpadi műveiben hősei lelkivilágát, érzelmeit meggyőzően fejezte ki zenei eszközökkel, a drámai helyzetet tökéletesen tükröző atmoszférát volt képes teremteni.

SÍK SÁNDOR: MOZART, HEGEDŰVERSENY

Mozart, hegedűverseny
Mozart hegedűverseny,
Ojsztrah játszik Stradivariusán.
Alázd meg magad szeleburdi versem,
Némulj imára szám.

Egy pillantás az emberarc mögé
Egy dobbanás az emberszíven át…
Ember, a szépség a hazád!
Te nem lehetsz az ördögé.

Csak egy pillantás, befelé, magadra,
Ahol e percben búg a végtelen,
Még egy szívdobbanás, és megjelen
Lelked vásznán a boldog Isten arca.

SZABÓ LŐRINC: MOZART HALLGATÁSA KÖZBEN

„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig súlyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelműség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utólérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak új, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcsesség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”