“Így felelsz a főpapnak?”–
csattan fel egy szolga szava.
Mennyi mélyre futó indulat!
Arcul üt téged. Szakállad borzára
hulltak könnyeid.
A szőttesre,
a sötét és világos vonaltöredékek,
bal arcfeled járomcsontját vájják.

Gyönge testeden korbács üt sebeket,
lomhán peregnek a percek.
Százhúsz suhintó mozdulat,
gyűlöletvonal
szeli egymást bőrödön.
S a háromágú flagrum nyomai,
mint légbe a síró panaszos hangok,
a szövet rostjaiba szaladnak.

Hatalom előtt a szó néma mindig.
A jámbor nép együttérzés nélkül
néz töviskoronádra.
Sebet vájnak a szúrós vesszők,
vérző ereidet folyatják a szövetbe.

Elestél a karjaidhoz kötözött
patibulummal,
és vállad kificamodik.
A lepel hátoldalán ezért
nem szimmetrikus
a sérült jobboldal a ballal.

Látod a csuklósebek nyomát?
Ember már nem lök
többé előre.
Jeruzsálem hóhérmestere
tudta a dogát.

Átszúrta oldalad egy katona.
A leplen jól látható
a testedből kiáramló
tüdővizenyő foltja.

A veszett homlokok mögött,
ahogy ma is, mindig a rossz győz.
A megmásíthatatlan
szab új rendet,
egymás kezét fogja meg
a vég és a kezdet.
S a vásznon ott marad
az örök és mozdulatlan
Idő jele.

***

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán