Elfáradtunk, el kell menni kicsit máshová, olyan helyre, ahol együtt még nem jártunk, de némi szerencsével kalauzolni tudjuk egymást. Irány Győr, vonattal enyhe téli hidegben. Szállásunk közel a pályaudvarhoz, állomáshoz. Csomagunk alig, könnyed sétával közelítünk. Már szürkül, de még világos van. Odatalálunk elsőre, megkapjuk a kulcsot, bejelentkezünk, irány a szoba, a kétszemélyes kuckó. Már induláskor kiötlöttük, hogy a szokásos dolgok után rövid séta erejéig nyakunkba vesszük a várost, de előtte beugrunk a színházba, másnap Woody Allen darab megy, s még elindulásunk előtt azt mutatta a világháló, hogy van jegy.

A színház a szállónkkal szemben terül el, furcsa, modern épület, láttam már korábban sokszor fényképen, és talán élőben is, de a sísánc a tetején eddig észrevétlen maradt az átutazó szem számára, most is csak értetlenül rácsodálkozunk. Jegy már nincs, nem baj, nem igazán színházba készültünk, csak kikapcsolódni, máshol lenni, érezni egy város, egy kisebb település nyugalmas, lassabb lüktetését, s a színházból kilépve, tudjuk már a következő majdnem két nap ennek jegyében telik el. Séta közben lassan besötétedik a város, az utcákat kivilágítják, s bár hűvös van, jól esik a fejtágító, az enyhén ködös levegőben komótosan lépkedni, felfedezni a kis utcák összefüggéseit, a jó és még jobb állapotban lévő házakat, az ódon hangulatú portálokat, cégéreket. A város nem nagy, ha ráérünk, gyalogosan is eljuthatunk szinte mindenhová. A sétálóutcán szert teszünk két hűtőmágnesre, mindkettő a helységet reklámozza, juttatja eszünkbe, ha majd otthon méltó helyére kerül; s ajándékba kapunk még egy kósza, szökevény térképet is az egyébként közlékeny és segítőkész árudástól.

Lesétálunk a Duna-partra, leendő fotók helyszínét keressük, megvacsorázunk a Mekiben, modern épület, rafinált beépítés barokk paloták között, meg lehet szokni, rövid időre nem zavaró tényező. Amikor kezdjük kiismerni magunkat, s felveti laza vázát a következő nap, visszatérünk a szállásunkra. Fürödnénk, zuhanyoznánk, de már este sem volt meleg víz, s így késő estébe hajlóan sem változik a helyzet. Mindegy. Igényesek vagyunk, de nem kényeskedünk, fogat mosunk hideg vízzel, elhatározzuk, meleg víz ügyében kivárjuk a reggelt. Amikor elalvás előtt szellőztetünk, megállapítjuk, a kilátás nem a legszebb, le is fényképezem a komor tekintetű házfalat szemben, s a koromsötét szobában álomra hajtom a fejem. A tv mellett alszunk el, a csöndes kis utcák lassú neszeiből alig valami érkezik hozzánk.

A város hosszabb felfedezése a következő napi program. Másnap reggel sincs még meleg víz. A tegnapi ruhát húzzuk fel, s lemegyünk szólni. Ígérik, intézkednek, a bőséges reggelin már túl vagyunk, s kezdünk beletörődni, hogy kicsit izzadtan, ám jóllakva, és alig használt gúnyában vesszük nyakunkba a várost. Nemsokára jön is a takarítónő, s közli, egy másik szobában nem laknak, használjuk ott a fürdőszobát. Nosza, összepakoljuk, mindazt, ami kell a megújuláshoz, megszépüléshez, megkeressük a szobát, felváltva mosakodunk, közben újabb vendégünk van, az iménti takarítónő jön az örömhírrel, ha gondoljuk, át is költözhetünk ebbe a szobába, s akkor a másikban el tudják végezni a vízvezeték javítását.

Szedelőzködünk is mindjárt, áthozunk mindent, tanuljuk a járást, a két utcát összekötő épület újabb szárnyában foglal helyet újsütetű szállásunk, s a száma: 111. Pakolászom el a dolgainkat, és beugrik a regény, amit nem olvastam, de tudok róla, s halk, de boldog mosollyal gondolom át, csak érjünk haza, irány a könyvtár, és a cél, Heltai A 111-es című regénye.

Míg elveszni próbálunk a sikátorok rengetegegében, erre gondolok, bár sok itt a látni való. Minden sikátorba, kis utcába, benézünk, besétálunk, vagy megállunk a sarkon és bekémlelünk. Az egyik kis köz végén Bahia üzlet áll, alaposan meggusztáljuk a kirakatot, a kirakott portékát, majd a ház mellett kiderül folytatódik az utca, és tarka falak mögött kanyarogva kikötünk egy magaslaton. Feltűnő, mennyire türelmesek az emberek, fényképezés közben meg-megállnak, míg elvégzem a megfelelő kattintást, mosolyognak, s én is mosollyal nyugtázom türelmüket. Turisták vagyunk, nem sietünk, mégis jó látni a könnyed kisvárosi sétatempót, semmi nem sürgős, teszik a dolgukat, vagy épp kikapcsolódnak.

Kis kanyarodóval visszatérünk a belváros utcácskáihoz, az egyikben felfedezek egy Hrabalról elnevezett sörözőt, nem tudom megállapítani, nyitva van-e, vagy arra még várni kell, de igazából csak a portált, a cégért csudálom meg, miközben kicsiny emléktárgyakon töröm a fejem, és a gyomrom is jelzi, találnunk kellene egy kuckós, kellemes éttermet, vagy kifőzdét, vagy falatozót. Ahogy sétálva többször körbejárunk más és más útvonalon, felfedezünk egy Tejivó névre hallgató sarokházat, benne takaros kifőzde, itt megebédelünk, gondoljuk, s belépünk, és hamarosan egyszerű, laktató, tápláló ebéd gőzölög a tálcánkon, a tányérunkban. A hétvégi ebéd után mi otthon mindig aluszkálunk egy sort. Most sincs másként, visszatérünk a szállásunkra, pihenünk, várjuk a lassú délutánt, a szürkületet, az egyik hidat esténként kivilágítják, oda indulunk egy nagyobb séta után, hogy készítsünk néhány jó felvételt. Állunk a hídon, várjuk a sötétség beálltát, de csak nem világítják ki azt, amelyiket fotózás céljából kiszemeltünk. Azért keresünk hát másik témát, kattintgatunk önfeledten, hogy aztán legyen mivel bíbelődni a szállodaszobában a tv előtt, mellet, egy kiadós kádfürdő után.

Talán sűrűbb is volt a nap, mint így felidézve, talán a fényképeket kellene nézegetnem, hogy valami eszembe jusson, s míg elalszom leendő olvasmányomon töröm a fejem, mert keveset tudok róla, de felvillanyoz a szobánk száma. Nehezen alszom el, már tervezem a másnapot, bár minden magától értetődő. Reggel ébredünk, amikor sikerül, összeszedjük magunkat, reggelizünk, csomagolunk, vagy fordítva, a sorrendre most nem emlékszem pontosan, s irány újra a város. Süt a nap, igazi sétaidő kínálkozik. A sétálóutcában leülünk egy padra, nézelődünk, szolidan napozunk, lassan ébredezik a vasárnapi délelőtti város. Adél felfedez egy butikot, betérünk, nézelődünk, s végül vesz egy nadrágot, bár kendőt akart. Most sem távozunk hát üres kézzel. A poggyászunkat már korábban leadtuk az állomáson, ügyesen elhelyeztük egy csomagmegőrző szekrényben, így könnyebb kószálni, nagyjából cél nélkül, keresve azon helyeket, ahol süt a nap és jól lehet ücsörögni.

Irány a folyópart, a nagy tükör, fényképezni is tudunk, elég fény adódik. Közeleg az ebédidő, ismét kifőzdébe megyünk, modern épület, tágasság, belakmározunk, desszertet is fogyasztunk, s kissé eltelve indulunk vissza az állomásra, megvesszük a jegyünket, bevárjuk a vonatot, indulunk haza. Maradnánk még, de másnap már dolgozni kell, s fejben már írom e rövid hétvége minden apró élményét, s magamban kétkedve és elégedetten gondolom, menjek bárhová, tegyem ki otthonról a lábam, az irodalom valahogy mindig utolér, szinte megsúgja mit és miért olvassak, s ugyanakkor magasról tesz a magasztos és misztikus összefüggésekre, áthallásokra. Tehát vár a könyvtár, s ott a 111-es valamilyen kiadása. S vár ezernyi jó fénykép, nézem, nézegetem őket, hogy válogassak, jók, nem, jók, de rádöbbentenek, mennyi finom mozzanatról feledkeztem el, s már nincs kedvem újraírni, serkentve ezzel az olvasót, nézze meg a képeket, hátha elindul a képzelete, s lesz az írás annyiféle, ahányan olvassák. A restség teremtő erejében bízva fáradtan abbahagyom, tervezve újabb utakat, más évszakokban, ugyanoda és másfelé.

Fotók: Nyírfalvi Adél

]]> http://lenolaj.hu/2017/03/03/nyirfalvi-karoly-utcak-sikatorok-terek/feed/ 0