Földesura jóvoltából Kijevben járt iskolába, ahol megtanult oroszul, majd lengyelül is. Megismerte Mickiewicz költeményeit. Ez a lendületes-romantikus költészet indította el az eddig is verselő fiút a költészet útján, ahol hamarosan megtalálta saját hangját. Amikor 17 éves lett pártfogó földesura a fővárosba, Szentpétervárra költözött. A verseket író, egyre jobban rajzoló fiút – bár jogilag ugyan továbbra is jobbágy volt – valójában az egész úri család inkább nevelt fiúnak tekintette. Szentpéterváron tehát már magasabb képzőművészeti iskolába járhatott. Néhány módosabb barát pedig összeadott annyi pénzt, hogy a jogilag még mindig jobbágy barátot kiválthatták. Földesura készséggel elfogadta a pénzt az amúgy is kedvelt, most már felnőtt fiúért. Ekkorra megjelent első versgyűjteménye,  amelynek”Kobzos” volt a címe. A mindössze nyolc költeményt tartalmazó mű értelmiségi körökben azonnal sikert aratott.

KATYERINA
(1842)

1845-ben hazaköltözött Ukrajnába. Ott költészete eltelt az otthoni tájak képeivel, a nép életének ábrázolásával, és a hagyományos formák egyre reálisabb tartalommal teltek meg. Hivatásszerűen kezdett foglalkozni az ukrán múlt mozzanataival. A nagy célok népszerűsítéséért járt az ukrán falvakban, a paraszti nép körében. Közben már kedvelt festő is volt, a képeit jól megfizették. Rajztudása szakmai körökben is elismerésre talált, és 33 éves korában a kijevi egyetem meghívta rajztanárnak professzori címmel és rangban.

Hamarosan forradalminak ítélt tevékenysége és néhány lázítónak mondott költeménye miatt letartóztatták. Bíróság elé került, börtönbe zárták. Az ügy híre eljutott a cári udvarig. Az ítéletre II. Miklós cár saját kezűleg ráírta: “Szigorúan tilos írnia és festenie.”

A börtönben titokban írta azoknak a költeményeknek a javát, amelyek idők múltán az új – szintén “Kobzos” című – gyűjteményben világhírűek lettek. A börtönévek leteltével sem engedték szabadon. Internálótáborokból kényszermunka-táborokba került, majd besorozták közkatonának. Hihetetlen lelkierővel állta a megpróbáltatásokat. E gyötrelmes évek alatt írta lírai költeményei mellett elbeszélő, verses regényeknek tekinthető műveit, a “Kaukázus”-t és a nagy múltidéző történelmi verses regényt, a Husz János küzdelméről és vértanúhaláláról szóló”Eretnekek”-et.

Az ötvenes évek vége felé szabadult. Az orosz irodalom legkiválóbbjai úgy fogadták, mint a kor nagy költőjét. Az ukrán értelmiség saját szellemi vezéralakjának tekintette. Irodalmi elismerés közepette 47 éves korában halt meg. Temetése ukrán nemzeti gyásznap volt. A kor legjelentékenyebb orosz költője, Nyekraszov, elégiával búcsúztatta. A nemzetközi irodalmi vélemény Burns és Petőfi lelki rokonának szokta mondani.

TARASZ SEVCSENKO: VÉGRENDELET
Ha meghalok: tágas mezőn
vessétek az ágyam,
egy kurgánnak magasában,
édes Ukrajnámban,
hol a füves messzeséget
véges-végig látom
és hallgatom, hogy a Dnyeper
mint zúg a lapályon.
Ha majd hallom: hogy özönöl
az ellenség vére,
ha majd ömlik Ukrajnából
a tenger kékjébe –
akkor fel az égig szállok
s a küszöbig ott fent,
hálát adni. Hanem addig
nem ismerek istent.
Keljetek fel, zúzzátok szét
valamennyi láncot,
zsarnok-vérrel öntözzétek
a szent szabadságot.
S akkor majd a nagy családban,
csendes szóval hordozzátok
szabad, új családban
nevem a hazában.
(Weöres Sándor fordítása)