Reggel hét harminckor a Batthyány tér, a végállomáson minden nap áthömpölyög a tömeg, rohannak az emberek, ki-ki a maga dolgára. Nagy a zsivaj, csoszogó talpak súrolják fényesre a burkolat felületét; cigarettaszag, olvadt kátrány, péksütemény furcsa elegye tömi tele az ember orrát, kabátjának szövetét minden hajnalban, akárcsak azon a hideg februárin.
Megállok az automata mellett, kezemben a százas, amivel reggelente lassítani igyekszem az emberáradattal együtt hullámzáson, csökkentve amplitúdómat egy gépi kávéval és egy szál cigivel.

Kevés a hely a folyosó szélén, a népség szakadatlanul tolul útjára, a telefonfülkéket hajléktalan férfiak igyekeznek szóra bírni. Az aluljáró másik oldalán egy ágaskodó lényt pillantok meg. Apró testét tavaszi kabát körvonalazza, agyonhasznált kalapja éppen csak lebeg a fején. Nyújtózik, ácsingózik a hamutartó felett, faág ujjai türelmesen kutatnak a hamuban, mire a tálca zűrzavarában végre kitűnik egy csikk. Nem hajléktalan, nem piszkos, mentálisan – látszólag – ép, a megszerzett zsákmánytól már-már vidámnak mondható, mely hatására öröme egyfogas mosolyba szökik.
A túlparton, kezemben percek óta egyetlen slukk nélkül égő cigivel meredten figyelem a burleszket. A néni egyszer csak átúszik a tömegen, éppen hozzám, és tüzet kér. Elvörösödök, kezem a zsebemben matat, kiveszem a dobozt, abból nyújtok cigit. Nem akarja elfogadni, szeme kérdőn, alázatosan az enyémbe furakszik: – Nem venne nekem egy kávét inkább, olyan jó illata van a magáénak. Ebben a percben látom a nagydarab, gorilla jellegű, nyakig irhába és kopasz fejbőrbe burkolózott őröket közeledni: – Nem megmondtam, hogy ne ácsorogjon itt mama? Érzem, ahogy ismét elvörösödöm a tanácstalanságtól, arcomba vér tolul, miközben oldalra sandítok a hajléktalanok már kora reggel zavaros lőrétől dorbézoló csordájára: – Ismerem a nénit! – pattan ki belőlem a válasz, majd magam előtt tessékelve, az automatához irányítom új ismerősöm.
Százas bedob, néni választ, gőzölgő forró ital érkezik. A történet is:

– Tudja, én nem szoktam kéregetni, mégis mindig piszkálnak ezek a fiúk. Gyakran látom, hogy méregetnek, gúnyolódnak rajtam. Reggelente megszokásból jövök le ide. Itt sok az ember, jó köztük lenni. Van egy fiam, képzelje, taxis. Nagyon elfoglalt, nincs ideje az utóbbi időben meglátogatni. Öt éve járt nálam utoljára. Beszélni sajnos nemigen tudok vele. Nincs telefonom. Nagyon hiányzik nekem, mert senkim sincs rajta kívül. Azt ígérte, hamarosan meglátogat. Én minden nap várom, ezért jövök ide le korán reggel, hogy összegyűjtsek egy kis cigit, olyan sokba kerülne megvenni újonnan, de hát mindenkinek van valami rossz szokása. Én cigarettázni szeretek. Nyolc órakor elindulok haza, és napközben otthon vagyok, mert bármelyik pillanatban betoppanhat a kisfiam.
– Várjon egy percet, mindjárt jövök! – szököm meg a szavak nélkül maradt néma pillanatból.
Kezemben egy szatyornyi miegymással térek vissza: benne két doboz cigaretta, egy öngyújtó, egy tábla csokoládé egy délelőttért, egy várakozásért egy emberre, egy fiúra, egy taxisra, aki bármelyik pillanatban betoppanhat.